Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A willendorfi vénuszként ismert szobrocska és a hasonló, telt nőalakokat formázó alkotások a kőkorszaki művészet legjelentősebb emlékeiként maradtak az utókorra – lehetséges azonban, hogy teljesen félreértelmeztük a történelem előtti művészek szándékait, sőt, a nemüket is eltévesztettük.
A régészek több száz hasonló szobrocskát találtak Európa és Eurázsia különböző pontjain, melyek keletkezési ideje tág intervallumot, mintegy 20 ezer évet ölel fel. Az eltúlzott testarányú nőalakokat ábrázoló kisplasztikák agyagból, elefántcsontból, csontból vagy kőből készültek, alkotóik szándékosan kihangsúlyozták a termékenységgel kapcsolatos testrészeket, a melleket, a hasat és a szeméremajkakat – írja a Discover Magazine.
Több száz szobrocskát találtak már
Az első, régészek által megtalált vénuszszobor az 1864-ben, Délnyugat-Franciaországban fellelt Vénus impudique („Szemérmetlen Vénusz”), egy fej, karok és lábfejek nélküli torzó. A leghíresebb őskori nőalak azonban minden bizonnyal a 11,1 centiméteres, 22–24 ezer évesre becsült willendorfi vénusz, amelyet 1908-ban Szombathy József régész tárt fel az alsó-ausztriai Willendorf in der Wachau közelében. A legidősebb ismert vénuszszobor az ún. Hohle Fels-i vénusz, amely a sváb Alpok egyik karsztbarlangjából került elő 2008-ban, és a kutatók szerint 35–40 ezer évvel ezelőtt születhetett. A legfiatalabb hasonló alkotás a 11 ezer évesre becsült, 1991-ben Svájcban talált monruzi vénusz, egy mindössze 18 mm magasságú, társaihoz képest jóval absztraktabb kivitelezésű függő (eredetileg talán medál vagy fülbevaló).
Ezek a leletek jóval az írás feltalálása előtt keletkeztek, ezért nehéz megfejteni, milyen konkrét alkotói szándék állhatott mögöttük – a kutatók csupán találgatnak, milyen jelentést hordozhatnak ezek a különös, telt nőfigurák. Számos teória született már – talán istennőket faragtak ki az őskori művészek, esetleg erotikus jellege volt a vénuszszobroknak? Tosca Snijdelaar holland történész szerint az elmúlt százötven év tudósai torz szemüvegen keresztül vizsgálták ezeket a műalkotásokat, saját koruk elképzeléseit és ideáljait vetítették ki rájuk. A legjobb példa erre az említett Vénus impudique, melynek elnevezése a 19. század prűd erkölcseinek bizonyítéka. A névadók szándékos kontrasztot állítottak a Venus pudique („Szemérmes Vénusz”)-ként ismert római vénuszszobrok és az megtalált őskori plasztika között: míg előbbieken a szerelem istennője félénken eltakarja a kezével az ágyékát, utóbbi „szerénytelenül” mutatja meg a „problémás testtájékot”.
Tévesen gondolták, hogy férfiak készítették őket?
A 19. században és a 20. század első felében a régészetet és a történelemtudományt – más tudományágakhoz hasonlóan – a férfiak uralták, ezért a vénuszszobrokkal kapcsolatos fejtegetések többsége is férfiperspektívából született – állítja Catherine McCoid amerikai történészprofesszor. Szinte az összes kutató azt gondolta, a szobrokat férfiak faragták, akik az általuk ideálisnak gondolt nőalakot formázták meg, esetleg szakrális funkciót szántak az alkotásoknak, termékenységi kabalaként használták őket vagy istennőket „idéztek meg” segítségükkel. Az elmúlt évtizedekben azonban egyre többen gondolják úgy, a vénuszszobrokat nők készíthették.
A kőkorszaki emberek vadászó-gyűjtögető közösségekben éltek, melyek tagjai egyenlően osztoztak a munkán – mondja McCoid –, a nők és a férfiak egyenrangúnak számítottak. A történész és kollégája, LeRoy McDermott az 1990-es évek elején publikált híres tanulmányukban azt állították, a vénuszszobrok nem az őskori férfiak nőképét jelenítik meg, inkább női „önarcképekről” lehet szó. Akkoriban még nem létezett tükör – magyarázzák a kutatók –, a nők sohasem láthatták saját magukat „kívülről”, csak úgy kaphattak képet saját magukról, ha lepillantottak saját testükre. A szobrocskák eltúlzott testarányai szerintük ezt a hamis perspektívát jelenítik meg.
A lélektan, a régészet és a humánetolgia tudományát ötvöző archeopszichológia nézőpontjából a szó szerint csontsovány kőkorszaki ember ilyen ábrázolása nem igazán tulajdonítható pusztán annak, hogy magára lenézve másként fest az emberi test. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a szobrok a realitás helyett egy vágyott állapotot, vagyis az élelem bőségét jelenítik meg. Az akkoriban csak rengeteg munkával megszerezhető táplálék, amit sem tartósítani, sem hatékonyan tárolni nem volt könnyű, tulajdonképpen a biztonságot jelentette. Ilyenformán függetlenül attól, hogy a vénuszokat nők vagy férfiak faragták-e ki, a testes, zsírraktárakkal is rendelkező test tulajdonképpen egy vágyálom képe.
Oktatóeszközként szolgáltak a nők számára?
De vajon milyen célt szolgálhattak a nők számára ezek az alkotások? McCoid és McDermott szerint a közösség nőtagjai a szobrocskák segítségével tanították egymást, egyfajta szemléltető eszközként használták őket, hogy a fiatal lányoknak elmagyarázzák a terhesség és a szülés rejtelmeit. A feltárt szobrok eltérő alakjai, formái talán a terhesség különböző fázisait mutatják be – véli a történészpáros –, és mivel a régészek eddig csak elenyésző részét találták meg ezeknek az alkotásoknak, valószínűsíthető, hogy más, eddig ismeretlen formák és alakok is léteztek. Szerintük tehát nem szakrális, hanem nagyon is gyakorlati funkciója volt a vénuszszobrocskáknak.
Snijdelaar ellenben hisz a szobrocskák szimbolikus értelmezésében, de teljesen másként gondolkodik róla, mint a régebbi kutatók – szerinte sokkal ősibb, ösztönösebb élmények húzódnak meg a háttérben. A félelem, a szorongás és a fenyegetettség érzése olykor szexuálisan stimulálóan hat – a mellékvesében adrenalin termelődik, amely készenléti állapotba hozza a szervezetet, „feltüzeli” az embert, ez erekciót vagy hüvelynedvesedést is okozhat. Az őskori emberek tapasztalták magukon ezt a jelenséget – amely már az emberszabású majmoknál megfigyelhető –, és szimbolikusan „átruházták” azt az általuk faragott szobrocskákra. A történész úgy véli, a férfiaknál a fallikus szimbólumok, a nőknél az eltúlzott szeméremajkak és mellek ezt a feltüzelt, harcra kész lelkiállapotot jelképezhették: a kabalaként használt, talizmánként viselt szobrocskákat azért látták el ilyen tulajdonságokkal a kőkorszak „művészei”, mert azt gondolták, ezzel felruházzák őket a közösség, a család vagy az egyén védelméhez szükséges erővel.
Akárhogy is legyen, a kőkorszaki vénuszszobrok a prehistorikus művészet legjellegzetesebb és legismertebb alkotásai, melyek még mindig rengeteg rejtéllyel szolgálnak az utókor számára.
