A katolikus szerzetesnőt sokan sokféleképpen nevezték: a köznyelvben szürke nővérnek, a jeruzsálemi Jad Vasem intézet szerint viszont ő a „világ igazainak” egyike, saját álnevének vezetékneve szó szerinti jelentését, a Nemest választotta, és igen, megkapta a férfi jelzőt is, mivel annak idején olyan kitartással és határozottsággal küzdött a nőkért, az elesettekért, a kiszolgáltatottakért.
1884-ben született Kassán (ma szlovák terület, ez később még fontos lesz) a római katolikus, ráadásul nemesi származású zadjeli Slachta családba. Még egyik világháború sem szabdalta szét az emberiséget, így békében nőtt fel öt lánytestvérével együtt. Elvégezte a tanítónőképzőt, majd tanítónőnek állt, ám amikor édesapja révén a család anyagi helyzete erősen megingott, fontos döntést hozott. Nem követte őket Amerikába, hanem itthon maradt és innentől kezdve életét a szociális munkának szentelte.
Egy nővédő szociális tanfolyam előadójaként kezdte, majd a Szociális Missziótársulatban folytatta. 1915-ben már keresztény feminista – bizony, létezett ilyen, miközben a nők családon belül betöltött szerepét nem ásta alá, kiállt amellett, hogy más feladatokat is ugyanolyan jól elláthatnak és ideje tanulási és választójogot kapniuk – lapot szerkesztett és szociális iskolát nyitott. Három évre rá belépett a Keresztényszociális Néppártba, emellett pedig ő szervezte a Keresztény Női Tábort is. Tovább emelkedett a politikai ranglétrán, amikor 1920-ban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Párt (KNEP) hivatalos jelöltjének, a főváros I. kerületi nemzetgyűlési képviselővé választották. Hazánk történetében ő lett az első női képviselő. Persze sokan próbálták meg kigúnyolni és lekicsinyelni a furcsa szerzetest, aki nő létére még politizálni is akar, de kitartó munkájával, észszerű javaslataival, összeszedett felszólalásaival, szociális érzékenységével hamar megmutatta, hogy érdemes inkább megbecsülni.
Harcos alakjává vált a nőmozgalmaknak, lapot indított, szervezkedett, 1933-ban megalakította a Szentlélek Szövetséget, 1937. november 3-án megnyitotta Katolikus Női Szociális képző elnevezéssel a szociális munkás-oktató intézetet. 1940-től aktívan küzdött a munkaszolgálatosok itthon tartásán, terjesztette a keresztény hitet, megmutatta, hogy az mennyire eltér a hitleri eszmétől. Kiállt tiltakozni a deportálások, kitoloncolások ellen – és részleges sikerrel is járt –, sőt, nem félt nagy nehézségek árán elmenni XII. Piusz pápához sem, hogy arra sürgesse, tegyen már valamit az épp Szlovákiában dúló zsidóüldözés ellen. Húszezer zsidó vallású szlovák embert tudott így megmenteni. Folyamatosan bújtatta és új papírokkal látta el a különböző nemzetiségű üldözötteket a Szociális Testvérek Thököly úti rendházában, neki köszönheti életét többek között Gyarmati Fanni, Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia későbbi elnöke, Márkus Emília színésznő, Vilt Tibor szobrászművész és Heltai Jenő is. A velük szemben álló pártházból érkező nyilasok folyamatos támadásait is visszaverte, bár emiatt őt magát is bántalmazták.
Slachta Margit mozgalmát 1944-ben betiltották, ám egy évre rá más politikai színekben, de sikerült nemzetgyűlési képviselővé válnia. Nagyon sok időt és energiát áldozott a nők helyzetének javításán, sőt, Keresztény Női Tábor néven önálló politikai párttá szervezte a nőmozgalmat. Az egyre erősödő kommunista nyomás ellen már nem sikerült ilyen erővel felvennie a harcot. Előbb az Országgyűlésből tiltották ki, majd miután az egyházi iskolák államosításának ünneplése közben képes volt ülve végighallgatni a Himnuszt, a teljes magyar politikai életét ellehetetlenítették. Attól félve, hogy le is tartóztatják, Tóth Etelka álnéven, húgával együtt Amerikába szökött. Nem felejtette el az itthon maradottakat, velük Nemes Margit néven folytatott élénk levelezést. Szerepelt a Szabad Európa Rádióban is. Jó ideig szeretett volna hazatérni, de erre nem kapott lehetőséget, így végleg a tengerentúlon maradt. Ott is hasznossá tette magát, amikor az 1956-os menekülteket segítette. Végül Buffalóban hunyt el 90 éves korában egy igazán aktív és eredményes élet után. Halála után itthon és külföldön is díjakkal jutalmazták, ám ő valószínűleg jobban örült volna neki, ha ezt a megbecsülést még az életében megkapja, hogy munkásságában a rá jellemző fáradhatatlansággal előrehaladhasson.
