Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Régóta foglalkoztatja a történészeket és a régészeket a kérdés, hogy a görög mítoszok félelmetes női harcosai csupán a fikció szülöttei, vagy a valóságban is léteztek. Sokáig úgy gondolták, hogy az amazonok nem léteztek, újabban azonban érdekes régészeti felfedezések másra utalnak.
A mesebeli amazonok a férfiakat megszégyenítő módon harcoltak, birodalmukban királynők uralkodtak, és társadalmukban minden tisztséget nők töltöttek be. A harcias nők, akiket először Homérosz említ a Kr. e. 8. században keletkezett Iliászban, a történetek homályos utalásai alapján a Kis-Ázsia pusztáin élt szkíta népekhez tartozhattak – írja a Live Science. Sokáig puszta kitalációnak tartották a velük kapcsolatos elbeszéléseket, kortárs régészeti felfedezések azonban megváltoztatták ezt a nézetet.
A szkíta törzsekben a nők is egyenrangúként harcoltak
Az 1990-es években régészek az ókorból származó, harcossírokba temetett női csontvázakra bukkantak az egykor szkíták által lakott régióban, amelyek többségét harci sérülések, például csontokba fúródott nyílhegyek borították. A holttestek mellé olyan fegyvereket temettek, amelyek megegyeznek az ókori görög művészeti ábrázolásokon látható amazonok által viselt fegyverzettel. „Valós alapja lehet annak, amit korábban mesének hittünk – mondja Adrienne Mayor, a Stanford Egyetem történésze, az Amazonok: Harcos nők legendái az ókorban című kötet szerzője –, mégpedig a pusztai nomád népek női harcosai szolgálhattak mintául a görög mítoszok amazonjai számára.”
A szkíták néven ismert ősi törzscsoport tagjait félelmetes harcosokként írták le, akik mesterien értettek a lovagláshoz és az íjászathoz. A sztyeppék urai voltak, életterük a Fekete-tengertől egészen Kínáig terjedt Kr. e. 700 és Kr. u. 500 között. A korabeli feljegyzések kőkemény harcosként jellemzik őket, akik hígítatlanul itták literszámra a bort (a görögök általában felhígították vízzel), szívesen fogyasztottak kancatejet és termesztettek vadkendert, és testüket különböző állatokat ábrázoló tetoválásokkal borították – erről a megtalált, mumifikálódott szkíta holttestek tanúskodnak.
A görög mítoszokkal ellentétben a szkíta társadalom természetesen nem kizárólag nőkből állt, de a közösségnek voltak olyan nőtagjai, akik a férfiakkal megegyező módon éltek, és velük egyenrangúként vették ki részüket a harcból és a vadászatból. Valószínűleg a nomád életmód, a sztyeppéken való vándorlás vette rá a szkítákat, hogy kortól és nemtől függetlenül bárkit bevegyenek a harcosok közé, hiszen folyamatosan ellenség leselkedett rájuk – véli Mayor. A régészek már több mint háromszáz, fegyvereikkel és lovukkal közös sírba temetett szkíta női csontvázat találtak, a legfiatalabb „amazon” tíz-, a legidősebb negyvenöt éves lehetett a halála idején.
Az Amazonast is róluk nevezték el
Nem a szkíták voltak az egyetlen népcsoport, ahol a nők is kivehették részüket a fegyverforgatásból, és nem csak a görögök történeteiben olvashatunk rettenthetetlen női harcosokról. Világszerte találkozhatunk ehhez hasonló izgalmas történetekkel – mondja a kutató –, melyek egy része teljesen fiktív, mások a valóságon alapulnak. Többek között az ókori Rómában, Egyiptomban, Arábiában, Észak-Afrikában, Mezopotámiában, Perzsiában, Közép-Ázsiában, Indiában és Kínában is léteznek efféle történetek, továbbá a világ számos kultúrájában, a vikingektől Vietnámon át Afrikáig felbukkannak háborúkban harcoló nőalakok.
Az Amazonas folyó nevét is a görög mitológia női harcosai ihlették: a történet szerint a térséget elsőként bejáró európai felfedezőt, a spanyol Francisco de Orellanát és csapatát 1541-ben egy harcias nőkből álló törzs támadta meg a folyónál, akik a mítoszok amazonjaira emlékeztették az expedíció tagjait.
