Szófejtő cikksorozatunkban magyar szavak és szólások eredete után nyomozunk. A mai részből megtudhatod, kik és mire használtak dugát, és hogy mi történik, amikor valami dugába dől.
Amikor valaki újévi fogadalmat tesz és nagy reményeket fűz az életmódváltó programhoz, de végül kudarcot vall, annak a terve meghiúsul, füstbe megy, megbukik, befuccsol, dugába dől. Utóbbi kifejezéssel egyre ritkábban, de azért még lehet találkozni a közbeszédben. A legtöbben a jelentésével is képben vannak, de azt vajon tudjuk-e, hogy mi az a duga, és hogy hogyan alakult ki ez a szólásunk?
A délszláv eredetű duga vagy donga a hordó vagy a dézsa oldalává alakított fahasábot jelenti. A nyelvészek szerint a donga korai átvétel abból az időből (legkésőbb a 11. századból), amikor még a legtöbb szláv nyelvben éltek a nazális magánhangzók, a szerb–horvát duga alak csak később került át a magyar nyelvbe.
A nazális magánhangzók képzésénél a levegő részben az orron keresztül áramlik ki. Az ilyen magánhangzókat a fonetikai átírásban a betűjel feletti hullámvonallal jelölik: [ã], [ẽ], [õ] stb. Gyakoriak a franciában, a portugálban, a lengyelben és az ind nyelvekben is.
A dugába dől kifejezés tehát a kádármesterség nyelvéből és egy igen bosszantó jelenségből ered: mivel régen még a boroshordókat is faabronccsal kötötték, gyakran megesett, hogy a rosszul faragott vagy illesztett dugák összedőltek, beroppantak, amikor a mester az abroncsot rájuk feszítette. A terv meghiúsult, a mester pedig kezdhette szinte elölről a munkafolyamatot.
És hogy van-e köze a dugattyú, a dugasz vagy bármely más dug szótőből képzett szavunknak a dugához? Nincs. A dug kifejezés finnugor örökségünk: a mordvin „tongams” jelentése bedug, míg a finn eredetű „tunkea” szóé: nyom, benyomul. Az ősi tung- tőből szabályosan fejlődött a szóvég, amelynek hatására a szókezdő mássalhangzó zöngésült, így jött létre a magyarban a dug ige és annak származékai.
Melyik a több: egy fikarcnyi vagy egy jottányi? – a Szófejtő legutóbbi részében ennek jártunk utána.
