A hangulatos, zöld park horrorisztikus nevének nyomában.
A Vérmező az I. kerületben, a Várhegy nyugati lábánál található közpark és környéke, amely a Krisztina körút, a Mikó utca és az Attila út által határolt területen fekszik. A nem éppen látogatócsalogató nevéről híres krisztinavárosi rész alatt folyik el az Ördögárok, ami Hűvösvölgy felől érkezik és az Erzsébet híd közelében torkollik a Dunába. Az árok a nevét onnan kapta, hogy nyáron, amikor alig folydogált benne víz, kellemetlen, poshadt szaggal árasztotta el a környéket. A területen a 14. századtól egy Logod nevű falu volt – ennek nevét viseli a közelben található Logodi utca. 1476-ban Mátyás király és Beatrix itáliai hercegnő házasságát nagyszabású harci játékokkal és népi vigassággal ünnepelték meg a logodi réteken. A török hódoltság alatt, az állandó portyázások miatt azonban a falu elnéptelenedett.
A török kiűzését követően a budai várból való kilövésre szolgáló katonai védőterületet, ún. glacist alakítottak ki ezen a részen, ezért sokáig megtiltották a terület beépítését. A Haditanács 1769-ben engedélyezte épületek felhúzását a glacison, azzal a feltétellel, hogy katonai parancs esetén le kell bontani őket – nem csoda, hogy senki sem vállalkozott a veszélyes területen való építkezésre, ezért a mező továbbra is parlagon maradt. Végül 1784-ben a Budai Helytartótanács a glacis megszüntetése mellett döntött. A területet kivonták a katonai igazgatás alól és felporciózva ingyenföldekként kiosztották, házak építésére. Összesen 224 házhelyet osztottak szét. A hely füves, sík részét akkoriban a várnagy kaszálónak használta, ezért a közbeszéd akkor még Generális rét névvel illette.
A Vérmező név Martinovics Ignác szászvári apát, a magyar jakobinus mozgalom vezetője és társainak kivégzését követően ragadt a területre. A köztársaságpárti, a meglévő társadalmi rend ellen szervezkedő Martinovicsot és híveit felségsértés vádjával nyakazás általi halálra ítélték. Az ítéletet 1795. május 20-án hajtották végre a rétes területen, amit a véres esemény után hamar új, vészjósló nevén kezdtek emlegetni a helyiek. A Vérmezőt az 1820-as években parkosították, később katonai gyakorlótérként hasznosították. Kétszer is nagyszabású népünnepélyt és katonai díszszemlét tartottak itt: 1896-ban a millenniumi ünnepségsorozat, 1936-ban pedig Horthy Miklós bevonulásának tizenötödik évfordulója alkalmából. A Tanácsköztársaság alatt május 1-i ünnepségeket rendeztek a parkban, 1931-ben itt emlékeztek meg gyászszertartással a biatorbágyi vasúti merénylet áldozatairól.
A terület neve rossz ómennek bizonyult, a második világháború alatt, Budapest ostroma során a környéken lakóknak rendkívüli szörnyűségeket, megpróbáltatásokat kellett kiállniuk. A háború után a vár és a várnegyed romjait a Vérmezőre szállították, ezzel párhuzamosan régészek feltárták az egykori középkori falu maradványait. A közel két méter vastag háborús romokra földet hordtak, ezután kezdődött meg a terület újbóli parkosítása. Az egykori várnegyed maradványai ma is a Vérmező alatt húzódnak. Végső formáját a háború után nyerte el – egy részt például le is vágtak belőle, hogy helyt adjon a Déli pályaudvar bővítésének. 1977-ben a Vérmező szélén, a pályaudvar alatt nyílt meg az M2-es metró budai végállomása. Eredetileg egy kis tavat is terveztek a parkba, ez azonban nem valósult meg. A „névadó” Martinovicsnak és társainak a Vérmező Széll Kálmán tér felőli végén állítottak emlékművet.
És azt tudtad, hogy a Kék Golyó utca miféle kék golyóról kapta a nevét? Alábbi cikkünkben elmondjuk:
