Tóth Sára abban hisz, hogy a tánc mindenkié: nincs korhoz, nemhez vagy egészségi állapothoz kötve. Minden élethelyzetben és korban meg lehet találni a kapaszkodókat, a játékot, az örömet, a művészi élményt.
Sára a Magyar Táncrehabilitációs Alapítvány szakmai vezetője, aki olyan amerikai módszert honosított meg és dolgozott át Magyarországon, ami teljesen egyedülálló. Idősek, kerekesszékesek, más módon sérült emberek, gyerekek járnak az óráira. Sára a tánc és a zene segítségével épít hidat közöttük, egy olyan világba invitál, amiben eltűnnek a különbségek. Mindegy, hogy sérült vagy ép, mozgáskorlátozott vagy sem, kicsi vagy nagy, ebben a világban emberek táncolnak, méghozzá felszabadult jókedvvel. A módszerről és annak gyakorlatáról Sára mesélt nekünk.
A te életedbe hogyan jött a tánc?
Az első emlékképem az, amikor hároméves koromban az anyukám beíratott dzsesszbalettórára. Amikor kijöttem az első foglalkozásról, azt mondtam, olyan akarok lenni, mint Judit néni, a tánctanár. Innen indult ez a nagy szerelem. Sose szerettem volna elengedni, mindig megjelent az életemben, mindig vonzott. Nagyon sok stílust és különböző táncfajtát kipróbáltam, jártam művészi tornára, nagyon szerettem az akrobatikus rock and rollt, jártam hiphopra, és még sorolhatnám. Az egyetlen hely, ahol jól éreztem magam, a táncterem volt. Amikor eljött a középiskola-választás ideje, már nyilvánvalóvá vált, hogy csak táncolni akarok, ezért is jelentkeztem a Tálentum Táncművészeti Szakközépiskolába, de végül máshol érettségiztem. Tíz év alatt tizenkét iskolába jártam.
Ennek mi volt az oka?
Hatéves koromban derült ki, hogy diszlexiás vagyok. Eleinte nem vettük észre a jeleket, első osztályban pedig egy baleset miatt a tanítók nem is nagyon mertek visszajelzéseket adni édesanyámnak. Csak év végén mondták el neki, hogy nehézségekkel küzdök az írás, olvasás, számolás terén, lassan haladok. Ekkor átmentünk egy másik iskolába, de mindig akadályokba ütköztünk, s ilyenkor mindig váltottunk, egyik iskolától mentünk a másikig. Vért izzadtam, mire megtanultam, amit a többiek, nagyon sok fejlesztés árán jutottam el odáig, hogy olvasni-írni tudjak. Mindig vittem magammal ezt a lemaradást, mindig nehéz volt a tanulás. Arra viszont büszke vagyok, hogy ennek ellenére nem vették el a kedvemet a tanulástól, a mai napig szeretek tanulni, ezt főként a szüleimnek köszönhetem.
Melyik iskola tette rád a legmélyebb benyomást?
Végül a Carl Rogers Személyközpontú Iskolában érettségiztem, ide kötődik az első élményem az integrációval kapcsolatban. Az osztálytársaim között volt autista, mozgáskorlátozott, diszlexiás. A szalagavatóra én tanítottam be a táncot az osztálynak. Mindenkinek másak voltak a képességei, mégis olyan táncot kellett kialakítani, ami mindenki számára megvalósítható. Nem éreztem ezt nehézségnek, inkább kihívásnak, együtt találtuk ki a koreográfiát, és sikerült is eltáncolni. Ezután nagyon sok táncoktatói tanfolyamot elvégeztem. Nyilvánvaló volt, hogy adni akarok, megszerettetni másokkal a mozgást, megmutatni, mennyit segít a tánc, a művészet, a zene, a ritmus, a közösség, ami vele jár.
Hogyan ismerted meg az amerikai módszert, a Dance Ability Internationalt?
Anyukám azt mondta, nincs lehetetlen, csak tehetetlen, úgyhogy pedagógia szakra felvettek főiskolára. A szakdolgozat megírásának idejére már rengeteg helyen voltam gyakorlaton, ahol sérültekkel foglalkoztak. Tudtam, hogy ezzel kapcsolatosan szeretnék írni, és találtam egy amerikai módszert, amit a hetvenes évektől kezdve sikeresen alkalmaztak sérült embereknél. Alito Alessi, a képzés oktatója segítségével Bécsben elvégezhettem a tanfolyamot. Ez a módszer integratív táncterápia, azaz arról szól, sérültek és épek hogyan tudnak egy olyan művészeti alkotást létrehozni, amiben külső szemlélő számára eltűnnek a különbségek. Közös pontokra épít, ami a tánc, a zene szeretete, az alkotásvágy. A tanfolyam után létrehoztam a Magyar Táncrehabilitációs Alapítványt.
Mit értesz táncrehabilitáció alatt?
A táncrehabilitáció szót én találtam ki, miután rájöttem, hogy a táncot és a rehabilitációt össze lehet gyúrni. A sérülteknek szüksége van a rehabilitációra, amit össze lehet kapcsolni az összes eddig általam tanult tánc mozdulataival. Lehet a tánccal tartást javítani, a deformitásokat javítani, lazítani, kihasználni a művészet agyra gyakorolt hatását. Ezzel a saját módszerrel járok el idősek otthonába, és tartok zenés-mozgásos foglalkozásokat. Nem az a cél, hogy beleszakadjunk, vagy egy adott deformitás ellen dolgozzunk, hanem az, hogy ez jó érzés legyen a kliensnek. Szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy az idősödés elkerülhetetlen, a sejtjeink folyamatosan öregszenek. Nem az a legfontosabb, hogy ezt takarjuk, hanem az, hogy elfogadjuk a korunkat, és tegyünk valamit annak érdekében, hogy adott körülmények között jobb legyen. A problémák megmaradnak, de azok ellenére érezhetjük jól is magunkat, fejleszthetjük a testünket. Nincs olyan életkor, amiben ne lehetne fejlődni, mindig van valamilyen lehetőség, megoldás, azt kell megkeresnünk. Persze be kell látnunk, ha valamit nem tudunk megcsinálni. De ha van egy álmunk, akkor az adott szinten meg kell keresni a kiteljesedését. Irreálisan nem lehet élni, a vágyainkat viszont addig érdemes gyúrni, forgatni, amíg ki nem tudunk teljesedni a saját határainkon belül.
Együttműködsz más szervezetekkel?
Alapvetően nagyon szomorúnak tartom, amikor azt tapasztalom, hogy a szakemberek nem fognak össze. Mindenki a saját módszerét erőlteti, és ha meg is keresek egy-egy sérültekkel foglalkozó szervezetet vagy más művészetterapeutákat, elutasító választ kapok. Úgy nem tudunk előrébb lépni mint szakma, ha azt szajkózzuk, hogy az én módszerem a legjobb. Megvan mindennek a létjogosultsága. Abban látom a problémát, hogy nem igazán fognak össze egy program kedvéért. Nagyon boldoggá tenne, ha nem versenyeznénk, hanem az adott kliensből együtt hoznánk ki a maximumot. Ez nem rólunk, segítőkről szól, hanem az az ember a lényeges, akivel foglalkozunk, akin segíteni akarunk.
A kerekesszékben táncoló, a Gördülő Tánccsoportot vezető Sárai Ritával azonban sikerült összefognotok.
Az alapítvány egyik legfontosabb feladata az érzékenyítés. Zenével, tánccal, különböző eszközök segítségével tartok foglalkozásokat gyerekeknek, akik így megismerhetik, milyen kerekesszékben ülni, vagy épp szemtakaróval közlekedni. Mindegyikük kipróbálhatja, mi történik, ha egy érzékszerv vagy testrész nem a megszokott módon működik. Fontos, hogy a jövő generációja megtapasztalhassa, hogy egy sérült ember nem más, mint az ép, ugyanolyan problémákkal küzd, ugyanolyan örömöket él át. Ritával mindketten elmeséljük nekik a történetünket, a küzdelmeinket, de igyekszünk őket is megismerni, játszunk, sokféle zenét hallgatunk, beszélgetünk. Idén márciusban több iskolában is szeretnénk érzékenyítő órát tartani. Meghívtak minket, ám sem az iskoláknak, sem az alapítványnak nem könnyű előteremtenie az anyagi feltételeket.
