A londoni székhelyű Dr. Isaac Baker Brown (1811–1873) a korszak elismert nőgyógyászati szaktekintélyének számított – többek között a városi Egészségügyi Társaság elnöke volt – egészen addig, amíg igencsak megkérdőjelezhető módszerei miatt botrányba nem keveredett. A doktor ugyanis úgy gondolta, a csikló eltávolítása a megoldás a nők mentális zavaraira. A történetről a History Today emlékezett meg.
Úgy vélte, a maszturbálás okozza a lelki bajokat
Brown az 1850–60-as években, a nyugat-londoni Notting Hillen működő magánklinikáján kísérletezve dolgozta ki elméletét, mely szerint a csikló abnormális stimulációja – vagyis a maszturbálás – okozza a nőknél tapasztalt lelki bajokat, többek között a hisztériát és az epilepsziát. A gyógymód szerinte a klitorisz kimetszésében rejlik. A kegyetlen eljárást sajnos a gyakorlatban is meghonosította: kloroform, sebészolló és forró vas segítségével csonkította meg számos közép- és felső osztálybeli páciense nemi szervét. Az érintett nők többségének fogalma sem volt róla, mit is művel velük Brown, és a férjek sem lettek beavatva a dologba. 1867 januárjában azonban egy hírhedt válási ügy miatt nyilvánosságra kerültek a doktor ördögi praktikái.
Történt ugyanis, hogy egy Mary Ann Hancock nevű asszony testvérei és sógorai bíróság előtt kérelmezték, hogy a nő és férje, Robert Peaty három és fél évvel korábban kötött házasságát tekintsék semmisnek. Az ok: Mary Ann elmebajban szenved, és nem volt beszámítható a házasság megkötésekor. A házastársak azonban szerették egymást, és nem kívántak elválni. A különös ügyet hamar felkapta a korabeli bulvársajtó és azon keresztül a nyilvánosság. A pár beismerte, hogy Mary Ann az esküvő után nem sokkal elmegyógyintézetbe került, a jegyesség alatt és a házasságkötéskor azonban – állították – teljesen épelméjű volt.
A banktisztviselő Peaty és felesége még kamaszként szerettek egymásba. A lány köztudottan hajlamos volt a hangulatingadozásra és a hisztériás rohamokra, ezért a pár több szakembert is felkeresett, mielőtt eljegyezte volna egymást. Az egyik orvos úgy vélte, Mary Ann-nek jót tenne a házasság, megnyugtatná őt, a másik szerint épp ellenkezőleg, inkább csak rontana a helyzeten. Azonban mindkét doktor úgy vélte, a nő teljesen alkalmas saját belátása szerint házasságot kötni. Az esküvő után azonban a rokonok – különösen a lány nővéreinek – ármánykodása teljesen kibillentette Mary Annt az egyensúlyából, és hamarosan elmeklinikára utalták be a fiatal feleséget.
Robert a tárgyaláson azzal érvelt, hogy felesége rokonai azért akarják érvényteleníti a házasságát, mert szeretnék megkaparintani a lány apjának örökségét. Sőt, ugyanemiatt már Mary Ann anyját is elmegyógyintézetbe utaltatták. A tárgyalás ötödik napján derült ki, hogy néhány évvel korábban nővérei – saját akarata ellenére – beutalták Mary Annt dr. Brown nőgyógyászati klinikájára, hogy az orvos csiklócsonkítást végezzen rajta, kigyógyítandó őt a lelki bajokból. A doktor ekkor járt pályája csúcsán, azonban hamarosan heves támadások kereszttüzébe került a brit orvosi közösségben.
A szakma célkeresztjébe került
Brown 1865-ben publikálta ugyanis A női elmebaj bizonyos formáinak gyógyíthatósága című művét, melyben leírta „eredményeit”, és a csikló sebészeti kimetszését javasolta, mint legmegfelelőbb módszert a nőknél jelentkező „abnormális viselkedések” megszüntetésére. Mint írja, az első csonkító beavatkozást 1859-ben végezte egy 26 éves, hajadon yorkshire-i ruhakészítő lányon, aki akkor már öt éve szenvedett rendszertelen vérzéstől, étvágytalanságtól, szorulástól, émelygéstől, hátfájásoktól, gyengeségtől és rossz kedélyállapottól. A műtétet követően – mint írja – a lány két hónap alatt kigyógyult a nyavalyáiból, és azóta is tökéletes az egészségnek örvend. Egy másik esetben egy 42 éves, gyermektelen özvegyen hajtott végre csonkítást Brown, aki gyomorbántalmakra, a szeméremajkakon jelentkező égető fájdalomra és álmatlanságra panaszkodott. Egy hónappal a beavatkozás után a tünetek elmúltak, és a páciens teljesen megváltozott – számol be az orvos. Brown szerint egyértelmű, hogy mindkét betegnél a gyakori maszturbálás okozhatta a bajokat.
A könyv csupán néhány olyan esetről ír, amikor a beavatkozás nem volt sikeres. Ezek egyikében a páciens nyilvánvalóan csalónak bizonyult a szerző szerint. Egy tízéves korától epilepsziás rohamokat mutató 23 éves lányról volt szó, aki néhány évvel korábban teljesen hisztérikussá vált, és vallásos dolgokról habogott értelmetlenül. A műtét nem járt eredménnyel, azonban mint kiderült, a lány valójában nem volt őrült, csupán figyelemfelkeltés céljából próbálta annak tettetni magát. Ezzel a magyarázattal Brown megpróbálta elhitetni az olvasóival, hogy azokban az esetekben, amikor a csonkítás nem jelent megoldást, a hiba nem az eljárásban, hanem a betegben keresendő.
A könyv megjelenését követően azonnal heves támadások érték a szerzőt. A British Medical Journal és a Lancet hasábjain (ez a két legtekintélyesebb brit orvosi folyóirat, amelyek ma is megjelennek) szakértők hada igyekezett cáfolni Brown megállapításait. Úgy vélték, az elmélet, miszerint az önkielégítés okozza a hisztériát és más lelki bajokat, tudományosan nem alátámasztható. A vázolt eljárás pedig nemcsak felesleges, de egyenesen kegyetlen. Végül azt is a szerző szemére vetették, hogy a könyvben olyan dolgokat tár a nyilvánosság elé, melyek belső szakmai körökre tartoznak csupán. Brown védeni igyekezett az álláspontját, a két folyóiratban azonban a korszak neves szaktekintélyei szedték ízekre.
Többen beszámoltak saját tapasztalataikról, melyek alapján úgy vélték, a nemiszerv-csonkítás egyáltalán nem gyógyítja a lelki problémákat. Az ipswich-i dr. Henry Page Moore beszámolt egy pácienséről, aki azért kereste fel, mert korábban egy londoni klinikán csiklócsonkítást hajtottak végre rajta, és azóta képtelen túltenni magát a szörnyűségeken. A nőt epilepsziával kezelték – a műtét után rövid ideig megszűntek a tünetek, egy hónappal később azonban újra visszatértek. Dr. Charles West a Lancet hasábjain azt fejtegette, hogy önkielégítéskor semmivel sem irritálódik jobban a klitorisz, mint szex során, továbbá hogy soha semmilyen kapcsolatot nem sikerült feltárni az epilepszia vagy más lelki bajok és a nemi szervek között. Nem utolsósorban – tette hozzá az orvos – a férfiak egyébként is sokkal gyakrabban maszturbálnak, mint a nők, mégsem hajlamosak a hisztériára.
Moore egy olyan esetet is említett, amelyben Brown egy hétéves kislányon végzett csonkítást az epilepszia elmulasztása érdekében – a kislány nyilvánvalóan nem volt még képes önkielégítést végezni, tehát nem állja meg a helyét a doktor magyarázata. A szakember egy másik ponton is belekötött Brown írásába: amaz ugyanis arra intette az orvosokat és a családtagokat, hogy a műtét után is folyamatosan szemmel kell tartani a pácienseket és erkölcsös viselkedésre terelni őket ahhoz, hogy a hatás végleges legyen. Ha a műtét és a csiklón keresztüli önkényeztetés kiiktatása megoldja a problémát, miért kell még utána is ekkora erőfeszítéseket tenni a siker érdekében? – vetette fel jogosan Moore.
A beleegyezésük nélkül csonkította a nőket
Brown – aki bírálói szerint könyvét szemérmetlen önreklám céljából írta – természetesen nem hagyta annyiban a dolgot. A nagyközönség nem olvasta az orvosi szaklapokat, más újságokat viszont nagyon is szívesen bújt. 1866 végén Brown meggyőzte a The Times szerkesztőit, hogy publikáljanak egy dicsérő hangú beszámolót a klinikájáról, melyben azt állították, hogy a szakember a legjobb eredménnyel képes kezelni a nőknél jelentkező hisztériát, depressziót és más lelki zavarokat. Magát a műtéti eljárást nem nevezték meg a cikkben. Az írást olvasva, illetve az abból származó szóbeszédet hallva több londoni gazdag család utaltatta be a klinikára a problémás nőrokonokat. Köztük voltak Mary Ann nővérei is, akik valószínűleg így értesültek a csodálatos Brown doktor szakértelméről. A tárgyalás miatt kirobbant botrány azonban a nagy nyilvánosságban is beárnyékolta az orvos hírnevét.
Brown megígérte, hogy nem végez több csonkító műtétet, amíg el nem csitul a botrány, azonban nem tartotta meg a szavát, ezért 1867 márciusában lemondott állásáról dr. John Locking, a klinika egy másik sebésze. Locking és egy kollégája arról számoltak be a nyilvánosságnak, hogy Brown szinte teljesen semmibe veszi a páciensek és családtagjaik jogait, és a legtöbb esetben egyáltalán nem tájékoztatja őket, milyen eljárást hajt végre rajtuk pontosan. Robert Peaty is úgy nyilatkozott a bíróságon, hogy sohasem volt tudomása arról, milyen műtéten esett át a felesége.
Ez csak még jobban felháborította a nagy nyilvánosságot és a szakmai közvéleményt. A brit Szülészeti Társaság (a korabeli nőgyógyászati kamara) egyre inkább elhatárolódott Browntól, aki egyértelműen semmibe vette hivatásának etikai szabályait. A korabeli világnézetet jól mutatja, hogy az orvosok jobban megütköztek azon, hogy Brown nem avatta be a férjeket, férfi családtagokat – vagyis a nők védelmezőit – a praktikáiba, mint azon, hogy maguk a nők is alig tudtak valamit róla, mi is történik velük. Azt sem nézték jó szemmel, hogy Brown tetemes összegeket kért el a szolgáltatásaiért, és nem éppen tisztességes módon. A doktor jól tudta, hogy az előkelő családok jó hírén eshet csorba, ha nyilvánosságra kerül, hogy egy női hozzátartozójuk az elmebaj jeleit mutatta, és efféle kezelésen kellett átesnie, így könnyen ki tudta zsarolni ezeket a pénzeket.
Eltiltották a hivatásától
A sajtóban terjedő hírek miatt az elmegyógyászatért felelős kormányzati szerv is vizsgálódni kezdett Brown ügyeiben. A doktor klinikája ugyanis nem volt hivatalos elmegyógyintézetként regisztrálva, holott a törvény ezt megkívánta abban az esetben, ha egy intézményben lelki bajok kezelése folyik. Brown azzal próbált védekezni, hogy páciensei mindegyike épelméjű volt, holott korábban a könyvében pont az ellenkezőjét állította. A Peaty-féle perben is egyértelműen bizonyítást nyert, hogy Mary Annt mentális zavarai miatt utalták be a klinikára a testvérei.
Végül, 1867 áprilisában hosszú és heves vitákkal teli kongresszuson a kamara kizárta tagjai közül Brownt, aki ezután nem praktizálhatott többé. Megmaradt híveinek adományaiból élt, akik továbbra is köszönetüket fejezték ki a szolgálataiért. 1873-ban a megszégyenült orvos szélütést kapott és lebénult, és még ugyanabban az évben meghalt, 61 évesen. Robert Peaty és Mary Ann sorsa sem alakult kedvezően, a bíróság ugyanis a házasság érvénytelenítése mellett döntött.
Nem Brown esete volt az egyetlen hasonló szörnyűség. Nyolc évvel később az USA-ban, Tennessee államban orvosok hat fekete férfit kasztráltak, így próbálva kigyógyítani őket az epilepsziából. Az alanyokon megkérdezésük és beleegyezésük nélkül hajtották végre a beavatkozást. Az óceán másik partján, a Lancet hasábjain egy brit sebész, dr. John W. Ogle beszámolt róla, hogy egy férfi, aki hallott a Tennessee-beli kísérletről, felkereste őt azzal a kéréssel, hogy segítsen rajta hasonló módszerrel. Ogle visszautasította a kérést, hiszen semmilyen bizonyíték nem állt a rendelkezésére, hogy akármennyire is használna egy efféle operáció. A brit orvosi közösségben ekkor még jócskán élt a megszégyenült dr. Brown emléke.
