A történelem során a csecsemők gondozása állandó szélmalomharcot jelentett a testfunkciók működése ellen. Minden győzelem ideiglenesnek bizonyult, és végül minden pisiben tocsogott.
Számunkra ez az állandó és hatalmas probléma aligha tűnik nehézségnek, hiszen bonyolult módszerrel egymásba fonódó műanyag szálak képesek látszólag végtelen mennyiségű vizeletet felszívni. A pelenkacsere meg várat magára, amíg a pelus már nagyobb lesz a babánál is. Még mielőtt teljesen elkényelmesednénk, a Slate emlékeztet arra, hogy ez nem volt mindig így.
Nehezített pálya a pólya
Az elmúlt évszázadokban természetesen nem jelentett a maihoz hasonló csapdát a nedvesség számára a pelenkának egyetlen alternatívája sem. Először is nézzük a legismertebb pelenkaelődöt: a pólyát. A pólya használata – ha lehet – még nehezebbé tette a kismamák életét, hiszen az alkalmazott módszer sokkal bonyolultabb és szigorúbb volt, mint ma. Éppen emiatt gyakori volt, hogy ha a gyerek nem sokkal a pólyázás után pisilt vagy kakilt be, sokszor úgy hagyták, nem kezdték elölről az egész műveletsort.
Amellett, hogy a kicsiket a ma megszokottnál sokkal korábban elkezdték szobatisztaságra tanítani, a legtöbb kultúra nem szenvedett hiányt a kreativitás terén, ha megoldást kellett találni arra, hogy a gyerekeket hogyan tartsák a lehető legszárazabban. A mai Oroszország területén élő chukchi törzs tagjai például nagy, száraz mohával kitömött szőrmezsákokba bugyolálták gyerekeiket.. Amikor szükség volt rá, egyszerűen kicserélték a már nedves mohát, így újra száraz volt a babapopsi. A norvég Harald Sverdrup 1938-ban megjelenő, a tundra éghajlaton élő embercsoportokat vizsgáló könyvében így jellemezte a helyzetet: egy chukchi feleség, amíg babát vár, nem furcsa bébidolgokat és csipkés kis ruhákat halmoz fel, hanem
egy nagy zsákba mohát gyűjt, kiszedi belőle a köveket és gallyakat, és hagyja teljesen kiszáradni a növényt.
Ha elég szorgalmas volt, minden szükséges dolgot összegyűjtött, így a pelenka mosása már nem is jelentett problémát. Ebben az esetben könnyű dolga volt a szülőknek, hiszen a régi, nedves mohát egyszerűen csak szárazra kellett cserélni.
Kreativitásból nincs hiány
Észak-Kína egyes részein a csecsemőket homokzsákba csavarták, ami nemcsak pelenkaként, de bébiszitterként is funkcionált, hiszen ez nagyban megnehezítette a kicsik helyváltoztatását. A Navahó indiánok a sziklarózsa kérgét darabolták fel, ezt tették a babák lábai közé. Ezek a megoldások valóban elég kreatívak voltak, de korántsem oldottak meg minden problémát: Szibériában sokszor előfordult, hogy a moha hozzáfagyott a kisgyerekek bőréhez.
A legötletesebb módszert azonban valószínűleg Közép-Ázsiában találták ki, ahol egyes bölcsőknek beépített vizeletelvezetője volt. A pólyázáskor egy puha borítással ellátott facsövet applikáltak a megfelelő helyre. A cső másik végét kivezették a bölcső alján, így télen egy üvegbe, nyáron közvetlenül a padlóra folyt a vizelet.
Ha babát vársz, és mostanában állítod össze, hogy mi mindenre lesz szükségetek a kicsi érkezése után, inkább ne a moha gyűjtögetésével kezdd.
