Egy drogfüggőnek a világ legjobb dolga drogozni, de a legnagyobb szívás, tragédia is egyben. Megváltás, kegyelem, gyász, remény, ilyen stádiumokon megy át egy függő, a felépülésnek pedig ezer arca van.
Furcsa, hogy a függőség leírásához általában csupa profán kifejezés jut az legtöbb ember eszébe. Olyanok, mint tragédia, sivárság, erőszak, unalom, kórház, börtön, félelem, önpusztítás, reménytelenség, közöny, leépülés, halál. Mostanában, ahogyan visszatekintek, egyre többször kifejezetten szakrális kifejezések is eszembe jutnak.
Ezek - megváltás, kegyelem, gyász, remény - nagy szavak, mégis mostanra számomra szorosan köthetőek a használathoz, annak abbahagyásához, és a felépülés megkezdéséhez. Mindig van valami spirituális, amikor egy függő abbahagyja a kényszeres használatot, az önpusztítást, képes belátni, hogy vereséget szenvedett, mivel egy függő számára a használat a természetes állapot, nem a józanság, és ha belekezd valami újba, valami ismeretlenbe, az maga a csoda.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 15 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben. Bajzáth Sándor felépülő függő, szenvedélybeteg segítő most arról ír, milyen stádiumokon megy át egy függő.
Megváltás
Számomra a használat elkezdésére a legjobb kifejezés, amit mondhatok, hogy megváltás volt. Miért? Mert már nem éreztem jól magam a bőrömben hosszú ideje. Volt valami egészen mély, semmihez nem fogható hiányérzet bennem már időtlen idők óta. Ez meg volt fejelve a céltalanság és az alkalmatlanság, és a majd más megcsinálja helyettem érzésével. Valami hiányzott, annak ellenére, hogy a szüleim szerettek, és törődtek velem a maguk legjobb módján. Kereső üzemmódban voltam már rég, csak még nem tudtam, mit keresek. Rendszeresen berúgtam, de az nem volt az igazi, az nem volt az én szerem.
Aztán az intravénás droghasználat egyből beütött! Azonnal megadta azt az érzést, amire mindig is vágytam, ami egyből kitöltötte bennem régóta tátongó félelmetes űrt. Egyből úgy éreztem, megvan az életem értelme, célja, kikristályosodott minden, ami addig bizonytalan volt. Megtalálta, ez az Ön frekvenciája! – ahogy a korabeli rádiós műsor reklámja harsogta.
Az életem addig olyan volt, mint egy régi gőzmozdony, amiből hiányzik egy fogaskerék, és ezért csak recseg-ropog működés közben, és ekkor mintha valaki varázsütésre a helyére rakta ezt a hiányzó fogaskereket, és onnantól kezdve a gépezet elkezdett volna olajozottan működni.
Ez a fogaskerék a drog volt. A második szúrásnál (az első egyből egy kisebb túladagolás volt), olyan földöntúli szeretet és mennyei boldogság áradt szét bennem, mintha egész életemben erre vártam volna.
Selymes, meleg, betakaró, megóvó… Ő lett az igazi szerelmem. Jókedvű lettem, könnyed és fesztelen. Túláradó boldogságomban legszívesebben a keblemre öleltem volna az egész világot.
Új perspektívák nyíltak meg, hirtelen minden lehetségessé vált. Nem tudom, szentségtörés-e ezt mondani, de én attól a pillanattól lelki értelemben függő voltam. Természetesen nem fizikailag, hanem pszichésen. Attól kezdve úgy éreztem, csakis ezért az érzésért érdemes élni (és meghalni).
Kegyelem
Nálam ez ahhoz az áldott pillanathoz kötődik, amikor kb tizenöt évnyi droghasználat után beláttam, hogy nem megy tovább. Akkorra teljesen leépültem, kiégtem, nem adott már a használat. Unalom, kilátástalanság, magány… Nem ment már a használat, elhasználódtak az ereim, nem maradt egyetlen felület sem a testemen a nyakamtól a lábujjhegyemig bezárólag, ahová nyomni tudtam volna. Ez volt az igazi szívás. Volt otthon anyag, hiszen árultam, ám képtelen voltam belőle már használni.
Olyan érzés volt, mintha egy sivatagban bolyongtam volna szomjasan és hirtelen megláttam volna egy forrást. Igen, látom, csak éppen inni nem tudok belőle, mert elválaszt tőle egy üvegfal, és előtte halok meg szomjan.
Ekkorra már totálisan elszigetelődtem és kétségbeesett voltam, nem sűrűn ettem és fürödtem, egyszerűen egy zombi voltam már nagyon, nagyon hosszú ideje. Krízishelyzetbe kerültem: élni sem tudtam, de meghalni sem volt bátorságom.
Egy ilyen reménytelen pillanatban toppant be hozzám az a lány, aki nekem életemben először szúrt drogot, és aki akkor már évek óta tiszta volt, ugyanott, Komlón józanodott ki, ahol én is később. Arról álmodott, hogy meghaltam, ennek hatására felhívta anyámékat, mi lehet velem. Ők elmondták neki, hogy mekkora szarban vagyok, és megadták neki az elérhetőségemet, és ő egyből fel is utazott hozzám Pestre. Amikor meglátta, milyen állapotban vagyok, csak ennyit mondott:
Menj le rehabra Komlóra, mert meg fogsz halni, nincs már sok hátra!
És akkor az ott akkor beütött. Egy számomra maximálisan hiteles, megfelelő ember, a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő dolgot mondta.
Valami helyrekerült akkor a fejemben, felvettem a telefont, jelentkeztem Komlóra rehabra, és a rákövetkező héten kisebb nehézségek árán már lenn is voltam. Ez a lány keretbe foglalta az életemet, ő adta be az első adagot, és tizenöt évvel később ő nyomta a kezembe a telefont a végső pillanatban. Én akkor kegyelmet kaptam.
Most idézek egy másik felépülő függő kríziséről az ő engedélyével.
„Egy zenével kezdődött minden”
Hihetetlen, hogy mennyire élveztem, amikor beállva hallgattam 1999-ben a többi kedvencemmel együtt abban a diszkóban, ahova lementem egy house partyra életemben először. Az utána következőn is ott voltam és azon a nyáron minden pénteken, volt, hogy szombaton is visszamentem keresni ugyanazt az érzést.
Nagyon szerettem táncolni és eufóriába esni, a reggeleket meg nagyon utáltam, mert mindig a végét jelentették annak a hatalmas érzésnek, amit egész éjszaka éreztem és nem akartam, hogy vége legyen.
Folyamatosan akartam és egyre többet használtam.
Aztán vége lett annak a nyárnak, és én még mindig az érzést kerestem, de nem találtam soha többé. Pedig akartam, csak azt akartam, mindent beleadva, minden ruhámat, a szüleim jegygyűrűit odaadva. És nem érezhettem a táncot, az eufóriát ott abban a diszkóban erre a számra soha többé.
Egyre furább lett minden körülöttem, bármit használtam bármikor, elájulásig. Igazán az ellenkezője kezdett történni, mint amire vágytam. Ez nagyon zavart, hiszen lefogytam, fájt a fogam, a szél egyre hűvösebben fújt, alig volt ruhám és bűntudatot éreztem az eufória helyett.
Kis idő elteltével a társadalom legaljaként emlegetett az anyám és a szörnyű az volt, hogy tudtam: igaza van. De én még mindig azt az érzést akartam, amit ott az első nyáron éreztem erre a számra ott abban a diszkóban. De már nem lehet!!! De én ezt nem tudtam és én bármit, az életemet, a családom életét, mindent, amit meg tudtam volna szerezni, odaadtam volna azért, hogy ott táncolhassak abban a diszkóban erre a számra, ugyanazt érezve, amit az elején.”
Gyász
Hogy kapcsolódik ide a gyász? Sokszor megkérdezik tőlem beszélgetések, interjúk során, mi van a leállás után? Mi pótolja azt a bizonyos, semmihez sem fogható érzést? Mert ne hazudjuk el, drogozni jó. Drogozni nagyon, nagyon jó. Drogozni a világ legjobb dolga, különösen, ha az illető drogfüggő. És a legnagyobb szívás, tragédia is egyben.
A flasht, azt a bizonyos érzést, amit egy heroinnal és kokainnal töltött fecskendő tartalmának a nyaki érbe történő szúrását követi, soha semmi nem fogja fizikailag felülírni.
Ebben biztos vagyok, akkor sem, ha száz évig élek, mivel olyan mértékű eufóriát okoz. Mégis fájdalmas búcsút kellett a szerektől vennem. Ezt az érzést el kellett gyászolnom és el kellett végleg engednem. A szakítás mindig nehéz, és a gyász ideje hosszú, minél tovább használt az illető, annál hosszabb.
Remény
A mostani felépülésben levő függők számára van remény, láthatják más felépülők életén keresztül, hogy van élet a használaton túl is.
Nekem mi van most helyette? A felépülés ezer arca. Sok újabb olyan érzés (öröm és bánat egyaránt), amelyektől a tartós droghasználat “megvédett”, és ezek összessége mégis sokkal, de sokkal többet ad, mint az az egy csúcsélmény.
Ilyen a kislányom születése, a párkapcsolatom, az a pillanat, amikor az orvos közölte az egy éves kínszenvedéssel járó interferon kúra után, hogy már negatív a hepatitisz C tesztem, úgy bőgtem, mintha egy patak nyílt volna a szememből.
Sokat jelent egy igazán jó film, vagy koncert, mint például Nick Cave koncertje most november 1-jén. A sok színházi élmény, és a sportolás adta eufória. A szex, ami korábban már évek óta nem volt – ez külön egy cikk témája lehetne -, a tanulás vágya és lehetősége, a munkám, amit szeretek, az annak köszönhető kielégítő életszínvonal, a mély baráti kapcsolatok, amik elvesztek a hosszúra nyúlt használat során, az utazások, a hasznosság, a spiritualitás, a szeretés és a szerethetőség érzése. Ezek mindösszesen jóval felülírják AZT a bizonyos érzést!
Gyakorlatilag minden konzultáció egyik központi kérdése, van-e a hozzám fordulónak mélypontja, függetlenül attól, hogy szerhasználóról vagy hozzátartozóról van szó. A változáshoz ez elengedhetetlen. Az, hogy kinek mi a mélypontja, nagyon egyénfüggő. A mélypont, a krízis hasznos, a legjobb, ami egy függővel történhet, ettől lehet meg csakis és kizárólag az esély a felépülésre.
Fontos, hogy már vannak pozitív példák arra vonatkozólag, hogy viszonylag fiatalon is le lehet állni. Azaz el kell menni a falig, de mindenkinek a saját faláig. És ez egyénfüggő, kinek mi lehet a mélypontja. Nem kell feltétlenül majdnem a halálig elmenni, manapság egyre több fiatalt látni az önsegítő csoportokban, valamint a rehabokon is. Van remény, a felépülés szinte bármilyen mélységből lehetséges!
