Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 2666 a kriminek látszó drámába oltott véres költőiség maga. Elképesztően sűrű és izgalmas: nem könnyű olvasni, de letenni se.
Azt mondják, akik ehhez nálam jobban értenek (bár én meg pont az ilyen általánosításokat utálom), hogy a dél-amerikai irodalom legjelentősebb alakja Marquez után a fiatalon elhunyt chilei író, Roberto Bolaño, és hogy posztumusz kiadott legnagyobb műve, a befejezetlen 2666 a huszonegyedik század egyik legnagyobb hatású regénye. Hogy ebből mennyi igaz, az eldönthetetlen, az viszont biztos, hogy a Jelenkor kiadó gondozásában, Kutasy Mercédesz bravúros fordításában megjelent gigaregény valóban alapműnek tűnik, és nagyon jó, hogy végre mi is elolvashatjuk. Egy több mint 800 oldalas, öt külön regényként is értelmezhető monstrumról önmagában is nehéz lenne recenziót írni, a 2666 köré azonban szoros indákként tekeredik megírásának tragikus története, Bolaño mozgalmas, furcsa és bonyolult életének utolsó időszaka.
A chilei születésű író ugyanis életének első három évtizedét leginkább azzal töltötte, hogy hivatásos bohém volt: járkált Mexikó és Chile között, verseket írt és költészeti csoportosulást alapított infrarealisták néven, gyakorlatilag a carpe diem jegyében, elveihez hűen bepróbált mindenféle szert, ami szembejött (köztük a heroinnal, ami később valószínűleg a májkárosodását is okozta), hasonló költőkkel és irodalmárokkal barátkozott, mint ő maga, politikai szerepet vállalt, de legalább épp elkerülte Pinochet kínzókamráit. Mindeközben mindenféle alkalmi munkákból élt, amik csak szembejöttek vele: volt kikötői munkás, felszolgáló és éjjeliőr is. A nagy bohém végül házasságával és kisfia születésével higgadt le, és íróként is viszonylag későn, harminc éves kora után indult: azért kezdett regényírásba, hogy a családját el tudja tartani.
Bolaño 38 évesen tudta meg, hogy (valószínűleg egy fertőzött tű miatt) súlyos májfertőzésben szenved, egyetlen reménye a májtranszplantáció maradt. Furcsa módon éppen ez a tragikus hír volt az, ami még inkább munkára ösztönözte: gyors egymásutánban tíz prózai műve jelent meg élete utolsó 12 évében. Bolaño a 2666-ot tartotta fő művének, és már a biztos halál árnyékában írta, elképesztő tempóban: sajnos azonban így sem tudta befejezni. Ez a befejezetlenség érződik egyébként magán a könyvön is, bár kiadója szerint Bolaño valószínűleg már nem igazán tervezett benne nagy szerkezeti változásokat. Az író egyébként az öt regényt öt különálló kötetként szerette volna megjelentetni, ezt a kívánságát azonban özvegye és kiadója (nagyon helyesen) figyelmen kívül hagyták. Az író ezzel ugyanis családja anyagi biztonságát próbálta biztosítani, a könyvnek azonban irodalmi szempontból jobbat tesz az, hogy az öt külön-külön is értelmezhető, de ezer szálon összekapcsolódó történet fizikailag is egy kötetben, egy könyvtestben kapott helyet.
Bolaño tragédiája nagyjából ugyanolyan presztízzsel ruházza fel a 2666-ot, mint anno Heath Ledgeré a Batman filmet; azonban egy jó műnek természetesen a személyes referenciák nélkül is működnie kell. Lenyűgöző és zavarba ejtő mű a 2666 önmagában is. Miért ez a címe? Miről szól? Miért akarta vajon megírni Bolaño, mit akart üzenni vele, mi a fő mondanivalója?
Az öt könyv mindegyike különböző történetet mesél el, ám a szálak összeérnek, kapcsolódnak egymáshoz; néha direktebben, néha lazábban. A főszereplőnek talán Santa Teresát, ezt a mexikói határ mentén elterülő szörnyetegvárost nevezhetnénk: a nem létező Santa Teresa a valós Ciudad Juarezre hasonlít. Hatalmas gyárak és üzemek terülnek el itt, ahol az Amerikából áthozott nyersanyagot dolgozzák fel a mexikói munkások, majd a kész termékeket visszaszállítják az USA-ba. A munkalehetőség és a közeli határ miatt ezek a városok óriási és lélektelen falanszterekké duzzadtak, jellemzően hatalmas tömegek élnek itt iszonyatos mélyszegénységben, a jobb jövő reményében.
Ciudad Juarezt a kilencvenes évek végén döbbenetes méretű gyilkosságsorozat tartotta izgalomban, amely során több száz lányt és nőt öltek meg, haláluk előtt súlyosan bántalmazva, néha megcsonkítva és minden esetben meg is erőszakolva őket. A legfiatalabbak 12-13 évesek voltak, és általában ezekben az amerikai tulajdonú gyárakban dolgoztak. Bolaño utolsó éveiben megszállottjává vált ennek a gyilkosságsorozatnak, levelezett az ügyön dolgozó rendőrökkel és újságírókkal, minél részletesebb leírást kérve az esetekről és a városról (ő maga sosem járt ott). A Bolaño-regénybeli határváros, Santa Teresa nem Ciudad Juarez: minden részletében fiktív, irodalmi alkotás, a szerzői fantázia szüleménye, amit különösen nehéz észben tartani, főleg annak a fényében, hogy a szerző, aki bámulatosan váltogatja írói eszközeit, néha a szenvtelen újságírói realizmushoz nyúlva írja le a városban történteket.
A 2666 meglehetősen szelíden és távolról indít: az első könyvben, a Kritikusok könyvében négy irodalomtudóst ismerünk meg, Európa négy különböző országából akiket összeköt közös szenvedélyük: rajongásuk egy rejtőzködő német regényíró, Archimboldi művészete iránt. Az irodalmárok konferenciáról konferenciára járva bonyolult barátságot és még bonyolultabb szerelmi (és szexuális) sokszöget hoznak létre az évek alatt, az író utáni kutatás pedig Santa Teresába vezeti őket, ahol elméletileg Archimboldi rejtőzködik. Itt találkoznak az egyébként őrület és józan ész határán egyensúlyozó Amalfitanóval, akivel saját sznobságukba és önzőségükbe burkolózó első főszereplőink nem is alakítanak ki különösebb kapcsolatot.
A második könyv, Amalfitano könyve azonban bemutatja a szelíd irodalomtudóst, aki Spanyolország és Mexikó között egyensúlyozva egyedül neveli potenciális áldozatkorba lépő lányát, Rosát, miközben igyekszik távol tartani magát attól a pokoltól, ami Santa Teresában körülveszi. Megismerjük Amalfitano házasságának teljesen abszurd történetét, és a tudós megküzdési stratégiáját, aminek egyik szerves része, hogy egy, a szárítókötélre kitett geometriakönyvet figyel nap mint nap, a másik pedig az, hogy igyekszik nem tudomást venni a fejében tanyázó, egyre határozottabban megszólaló Hangról.
A harmadik könyv, Fate könyvében az addig távolról látott kis Rosáról derül ki, hogy sokkal kevésbé ártatlan, mint amennyire annak gondoltuk: egy afroamerikai újságíró, Fate érkezik Santa Teresába, hogy beugrósként közvetítsen egy bokszmérkőzést, ami nem is érdekli, nem is ért hozzá. Azonban összefut egy bulizó társasággal, köztük Rosával, és hamarosan sokkal inkább foglalkoztatják a lány és a gyilkosságok, mint az eredeti kiküldetése.
Az egyik legnehezebben olvasható, és leginkább írói bravúrnak tekinthető könyv a Gyilkosságok könyve, amiben Bolaño a városban történt nőgyilkosságokat sorolja fel szisztematikusan. Ezek egyike sem a Ciudad Juarez-i valódi gyilkosságok hiteles leírása, hanem mind Bolaño kitalációja: hangja olyan mint egy tényfeltáró újságíróé, a szerkesztés azonban mesteri. Mellékszereplők apró történeteinek százait villantja fel az oldalakon, és mindig, amikor úgy éreznénk, hogy valakit megismerünk, valamerre tart a sztori, hogy talán ez a rendőr vagy az a nyomozó lesz a főszereplő, elveszítjük a következő kanyarban. És csak jönnek, jönnek a testek, és borzongva ébredünk rá, hogy belefásultunk és beleuntunk mi is a véres valóságba – de annyira mégsem, hogy letegyük a könyvet. Ez Santa Teresa Bolaño-verziója a pokolra. Ahogy Baudelaire megfogalmazza a mottóban: "az iszonyat oázisa az unalom sivatagában", Bolaño életfeladata pedig erre az iszonyatra teljes prózaiságában és véres költőiségében rámutatni.
Annak ellenére ugyanis, hogy gyilkosságokról szól, sem a Gyilkosságok könyve, sem az egész regény nem tekinthető klasszikus, nyomozós kriminek: akárcsak az eredeti gyilkosságoknál, még az sem derül ki hogy egyetlen ember volt a felelős mindezért, vagy pszichopaták egy csoportja, esetleg egymás munkáját másoló gyilkosok, vagy csak a fellazult közbiztonság, a szegénység és az iszonyatos nyomor csapódott ki a nők elleni legiszonyúbb erőszak formájában. Bolaño csak bemutatja mindezt – mint elkerülhetetlen, de iszonyatos tükrét az emberi természetnek. Csodálatos nyelvezete pedig segít abban, hogy mi is ebben az egyszerre közel lévő, mégis nagyon higgadt, analizáló figyelemmel szemléljük az elénk táruló borzalmakat.
Az utolsó könyv pedig, amiben megismerjük Archimboldi történetét, ami a második világháborúból vezet Santa Teresába, maga az írói bravúr; olyan kis apró emberi történetekkel, költői képekkel és metsző humorral megírva, hogy úgy tesszük le a könyvet: azta, Bolaño aztán mindent tudott...!
Az a legcsodálatosabb ebben a könyvben, hogy olyan magas szinten íródott, olyan megismerhetetlen, egymásra pakolt és egymásba ágyazódott rétegei vannak nyelvileg, történetileg és kulturális utalásokban, hogy egyrészt mondat- és bekezdésszinten is mestermű, másrészt maga a szerkezet is szinte felfejthetetlenül bonyolult. Nagyon lassan és nagyon nehezen olvastam, mert nehezen befogadható, és még jól fejbe is vág, mint egy évtizedek óta érlelt konyak; és őszintén bízom benne, hogy a nagyon sokadik olvasásra talán majd észre fogom venni Bolaño blöffjeit, mert egyelőre olyan remekműnek látom a regényt, amit élő ember összehozni képtelen. De ez a higgadt észrevétel egyelőre még várat magára.
