Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 6 Oscarra jelölt Régi város nemcsak főhőse csapdáiról mesél, de arról is, hogyan sújtják a a férfiakat is a társadalmi szerepkényszerek.
A Régi várost hat, azaz hat darab Oscarra jelölték, és azt kell mondanom, hogy megérdemelte: nagyon jó film, abból a fajtából való, ami átütő katarzis nélkül, lassan fejti ki a hatását. Megnézem, azt mondom utána, hogy hmm-hmm, hát ez egy jó kis film volt, aztán azon kapom magam, hogy hmm-hmm, még egy jó darabig ezen a filmen gondolkodom és beszélek róla mindenkinek. Jó, én mondjuk kicsit be is bőgtem rajta, de én lány vagyok, megtehetem!! – jó, ne ugorjunk ennyire előre. Kezdjük a filmnél – és hogy mi köze a genderszerepekhez, az majd később derül ki.
A szótlan férfi
Először is, csak hogy érthetőbb legyen a dolog: a film eredeti címe, Manchester by the Sea nem az angliai Manchesterre hivatkozik. Létezik egy ilyen nevű kisváros (bár sokszor csak simán Manchesternek rövidítik) az Egyesült Államokban, Massachusettsben is. Így máris világosabb, hogyan csöppentünk Bostonba, ahol főhősünk, Lee Chandler (Casey Affleck) egy társasház-blokk gondnokaként él és dolgozik, és a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy úgy tud irritálóan bunkó lenni, hogy alig szólal meg. Bár az még a jobb, amíg néma marad, mert ha kinyitja a száját, abból csak baj lesz. A film első perceiből, amikor nem nagyon történik semmi, csak megyünk ezzel a zsebre dugott kezű, meggörnyesztett vállú, konok alakkal, és szánakozva figyeljük, hogy másokra fittyet sem hányva szól vissza mindenkinek, majdnem elveszti a munkáját, verekszik a bárban, ájulásig issza magát, már érthető: valamit cipel magával, valamit, ami megmérgezi az életét, amit nem tud sem megemészteni, sem felöklendezni.
Aztán behívják a kórházba a halott bátyjához, akiről a végrendelete felolvasásakor kiderül, hogy öccsét minden megkérdezés nélkül jelölte ki tizenhat éves, árván maradt fia gyámjának. Ehhez azonban Lee-nek vissza kellene költöznie Manchester by the Sea-be, a kisvárosba, ahol (mint ahogy túlzó tiltakozásából is kiderül) egykor ő is élt családjával és gyermekeivel. Persze végül beköltözik a sráchoz, de folyamatosan keresi a lehetőséget, hogyan tudna elmenekülni onnan, mielőtt rátörnek az emlékek. Mert a régi családját elvesztette, és ezért felelősnek érzi magát, de úgy fest, mindezt még nem tudta lezárni és elrendezni magában. Pedig nemcsak az unokaöccsének lenne szüksége a támogatására, de neki magának is fel kéne dolgoznia a bátyja halálát.
Egyszerű kis sztorinak tűnik
A film az egyik legjobb forgatókönyvön alapul, amit valaha vásznon láttam (a rendező-forgatókönyvíró drámaíróként kezdte): a történet látszólag egyszerűen megy előre, Kenneth Lonergan olyan mesterien szövi bele a visszaemlékezés apró darabkáit a film szövetébe, hogy az az érzésem, a világ legegyszerűbb története bontakozik ki a szemem előtt. Maga a történet tényleg nem bonyolult, a vászonra vitele, finom adagolása, és az életszerű, remek jelenetek teszik különlegessé. Nagyon ritkán van olyan film, ami eléri azt, hogy úgy érezzem: ezek az emberek valóban így élnek, és nézőként épp csak belekukucskálunk az életükbe.
A Manchester by the Sea másik nagy előnye a humor. Nem a hüppögős gyászról szól. Hiszen Lee életének éppen ez a legfőbb problémája: hogy képtelen feloldódni, és kimutatni az érzéseit. A bátyja hirtelen halála először szinte csak tennivalók és elintézendők formájában jelentkezik, unokaöccse pedig egy kamasz, akit hiába rogyaszt meg a gyász, azért közben szeretné megdugni a barátnőjét – mind a kettőt, lehetőleg. A jelenetek groteszkek és hétköznapiak, furcsák és felkavaróak (de csak úgy, mint amikor én a konyhában üvöltözök az öcsémmel a sótartó felett), néha pedig elemien viccesek és szánalmasak egyszerre.
Feltörnek az emlékek, összeáll a puzzle
Ahogy Lee egyre jobban bevonódik az unokaöcs életébe, és egyre inkább átadja magát a város és a múlt hatásának, úgy enged fel egyre inkább. Majd összerakjuk azt is, hogyan vesztette el a múltbeli idillt, mi az, amiért vádolja magát. Találkozik volt feleségével, aki szinte remeg a kavargó érzelmektől, amikor találkoznak: ez később ki is robban belőle, a nyílt utcán, sírva-nevetve vág hozzá Lee fejéhez mindent, ami felgyülemlett benne az évek alatt. Lee pedig továbbra sem képes őszintén megszólalni, inkább sarkon fordul és elmenekül – csodálatos, felkavaró, és teljesen életszerű jelenet.
Lee annyira küszködik a gyászával, a küzdelmével, a megbánásával, az iszonyatos bűntudatával, és a mindenek ellenére még láthatóan létező szerelmével volt felesége iránt, hogy szinte beleroggyan. Casey Affleck játéka pedig lenyűgöző: szinte látjuk kettéroppanni alatta, látjuk hogy beleette magát, egészen a zsigereiig, hogy ott feszül az állandóan összevont szemöldöke közti ráncokban, hogy ő maga is minden pillanatban attól retteg, hogy az érzelmei egyszer majd ki fognak törni, mégis mindent megtesz. Hogy elfojtsa őket.
Valamibe beletaláltak
Miután megnéztem, még napokig a film járt a fejemben, egyrészt amiatt, mert örülök annak, hogy végre olyan filmeknek is ekkora sikere van, amik ennyire közel állnak a művészfilmek világához (bár nem annyira zseniális, mint a Toni Erdmann, de körülbelül testvérfilmjének mondanám), másrészt pedig azon gondolkodtam el, mi az, amire ennyire iszonyú pontosan rátalált a stáb. Van Lee figurájában valami egyetemes, amit Casey Affleck teljesen hétköznapi és átlagos fizimiskája még inkább szimbólummá emel. Azt hiszem, a főhős egy gender-szimbólum: mégpedig nem másé, mint a szerepzavarban szenvedő, és annak igazságtalanságában megtörő férfié.
Alfák, Béták, és a többi hülyeség
Érdemes persze Lee-t a bátyja figurájával együtt megfigyelni. Joe hasonlóan hallgatag figura, de sokkal inkább megfelel annak az alfahím-mítosznak, amibe a gyerekeinket beletoljuk. Hogy a férfi erős, nem sír, gondoskodik a családjáról, nem törik meg, nem adja fel, és a többi lózung. Joe magas, vállas, kockás favágóingeket hord, halászik – egyszóval tökéletesen, ízig-vérig „férfias”. Ettől függetlenül széthullik mellette egy család, alkoholista felesége elhagyja, magára marad a gyerekével, majd, mintegy szimbólumként, meghal súlyos szívelégtelenségében. Az ő képletét csak visszaemlékezésekből ismerjük meg, elég felületesen, de nyilvánvaló így is, hogy ott is éppen elég kimondatlan düh és dráma fojtódott le a családban: de még így is kiegyensúlyozottabb, és jobban megfelel a társadalmi szerepnek, mint az öccse. Amikor Lee-re hárul a szereppel (férfi, családfő, családfenntartó) járó teher és felelősség, összeroppan alatta. És nem az anyagiak, vagy az egzisztenciális teher miatt, sőt: úgy tűnik, ha szervezni kell valamit, végre fel is szabadul. Hanem az érzelmei alatt.
Férfias és tönkremegy bele
Lee pontosan úgy „dolgozza fel” az érzelmeit, ahogy azt egy fiútól/férfitől elvárja a társadalom. Ha bármi probléma van, ha szomorú, ha az érzelmei összekavarodtak, egy férfi ne lelkizzen, ne sírjon, ne mutassa ki a gyengeségét. Hát Lee nem is teszi. És nemcsak most nem, hanem már a múltban sem, és a családi tragédiához közvetve-közvetlenül is ez vezet: az érzelmek feldolgozása helyett, a problémák megbeszélése helyett elnyomja, lefojtja őket. Bunkó, agresszív, még azzal szemben is, akit a legjobban szeret (a felesége), folyamatosan iszik. Egy darabig nem tűnik fel maga számára sem, hogy baj van, de minél több kimondatlan és feloldatlan probléma gyűlik fel az évek során, annál nagyobb erőfeszítésébe kerül maga a működés. Amikor megismerkedünk vele, az az érzésünk, hogy gyakorlatilag már csak vegetál, és azért olyan visszafogott és lefojtott minden egyes mozdulata, mert egy kirobbanni készülő vulkán tetején próbálja betömködni a lyukakat.
Az asszertív nő
Mit csinál ezzel ellentétben a volt feleség, az érme másik oldala? A visszaemlékezésekben látjuk, hogy Randi folyton próbál utat találni Lee-hez: beszél hozzá, utánamegy, próbálja belevonni a kommunikációba, számon kéri, igyekszik elérni érzelmileg-lelkileg is, amire Lee leginkább elhárítással reagál (iszik, elalszik, kineveti). A jelenetek finom megoldásokkal operálnak: Randi még épp nem idegesítő, inkább csak egyre kétségbeesettebb, Lee reakcióiból pedig még pont lejön, hogy bár nem tud megnyílni a feleségének, szereti, csak nem képes bevonódni a kommunikációba. Amikor pedig bátyja halála után Lee visszatér a városba, Randi az, aki elmegy a bátyja temetésére, megpróbál a férfi után nyúlni. Később a nő megállítja az utcán, és a film legfeszültebb, legcsodálatosabb jelenetében bocsánatot kér a korábban elhangzottakért, és kiönti mindazt a feszültséget, gyászt és az egész érzelmi káoszt, ami a szívében és kettőjük között maradt.
Kommunikáció általi megkönnyebbülés
Látjuk Randi arcán, hogy szüksége volt erre, hogy kellett egyet taknyos-nyálas arccal , minden méltóságáról megfeledkezve sírnia; hogy ez még közelebb hozta ahhoz, hogy feldolgozza a múltbeli traumákat. Látjuk, hogy mindettől megkönnyebbül, és hogy folyamatos kapcsolatfelvételei Lee-vel azt a szándékot tükrözik, hogy ebben a megkönnyebbülésben, feloldozásban részesítse a (volt) férjét is. Lee azonban még ebből a jelenetből is kimenekül, és a néző itt már legszívesebben felkiáltana, hogy mondd már ki! sírd már el magad! szólalj már meg!
Nagyon furcsa fejlődéstörténet ez a film, mert valóban annak szurkolunk, hogy vajon a karakter a sorozatos hányattatások után eljut-e egy olyan pontig, ahol képes arra, hogy őszintén megszólaljon. Nem fogom elárulni, sikerül-e neki, és ha igen, mikor, mert nem ez a lényeg. Az a lényeg, ahogy tökéletesen Lee karakterébe tudunk bújni, még én, a nő is, pedig számomra ez a fajta feloldhatatlanság teljesen idegen.
De miért könnyebb Randinek, mint Lee-nek?
Nagyon sok cikk született már arról, itt a Díványon is, mennyire máshogy nevelik a lányokat, mint a fiúkat, és hogy mennyire nem jó ez így. A kisfiúknak kis Alfáknak kell lenniük: legyenek ők a legjobbak, ne adják fel, ne keseredjenek el, ne fogadják el, ha legyőzik őket, ne mutassanak gyengeséget. Ezzel ellentétben a lányok fogadják el, ha valamiben hibáztak, próbáljanak meg minél jobbak lenni, legyenek szelídek és szerények, és ha valamit el akarnak érni, minél ügyesebben, óvatosabban kommunikálják. Annak ellenére, hogy a társadalom kettős mércéje és a kétfajta nevelési mód egyértelműen káros hatással van a nők önértékelésére, vagy például az akaratérvényesítő képességeikre, az egyenlőtlenség nem csak az egyik fél számára problémás: a fiúk is sokat veszítenek azzal, hogy kötelező „keménynek” lenniük.
Mi az amit a lányok megtanulnak, a fiúk pedig nem?
Az egyik legfontosabb, amit a lányok megtanulnak: veszíteni, és aztán trauma nélkül feldolgozni azt. Ha egy kislányt valamilyen kudarc ér, a társadalom reakciója, hogy "így megy ez", "legközelebb jobban csinálod", "tessék tanulni a hibáidból", míg a fiúkat arra ösztönözzük, hogy ha kell, fejjel menjenek a falnak újra és újra. „Egy igazi férfi nem adja fel!!” A másik dolog, amiben a lányok jobbak, az érzelmek kibeszélése. A lelkizés. Sok élcelődés célpontja, mi történik a női mosdókban, miről csacsognak a lányok, amikor barinős estéket tartanak: igazából minderről, ami bennük van, és amit könnyebb feldolgozni, ha kimondja az ember, legyen szó negatív vagy pozitív, testi vagy lelki dolgokról. A pszichológushallgató öcsém fakadt ki egyszer, hogy mennyire irigyel, amikor egy jó beszélgetésre vágyom, mert ilyenkor tíz percen belül képes vagyok keríteni magam mellé egy őszintén és asszertíven kommunikáló társat, ráadásul ezt szinte öntudatlanul, terápiaszerűen művelem. Míg ő sokkal nehezebben nyílik meg a barátainak, egy „fiús” asztaltársaságban a beszélgetés nem egy csoportterápiára hasonlít, mint ahogy ez barátnők közt megy. Erre amúgy remek példa a filmben lévő házibuli jelenet is, amikor a srácok Lee garázsában csocsóznak. Az egész jelenet tökéletesen megfogja a férfiak közti különböző erősségű, de kb. lekommunikálhatatlan érzelmeket.
Az elfojtás nem egészséges
És ahogy Lee esetében is, a kommunikációképtelenség nagyon sokszor torkollik tragédiába. Tök jó, hogy büszkeségre neveljük a fiainkat, csak éppen az alkoholelvonók tele vannak büszke férfiakkal. És lehet, hogy tökre jó lenne az is, ha a büszkeség, a méltóság mellett olyan „lányos”dolgokat is megengednénk nekik, mint hogy sírjanak, hogy ki tudják fejezni a bánatukat és az érzelmeiket, hogy a kudarcaikat az élet velejárójának fogják fel, és ne makacsságból menjenek neki újra, hanem tanulják meg beismerni a saját hibáikat, és aztán keresni egy jobb megoldást. A lányokat hatalmas előnyhöz juttatjuk azáltal, hogy képesek az asszertív kommunikációra, hogy felismerik és kimondják a saját érzelmeiket, hogy kompromisszumképesebbek: pedig ezek a tulajdonságok nem nemhez kötöttek.
Egyetlen férfi sem veszítené el a férfiasságát azzal, hogy képes például detektálni és csitítani a saját érzelmeit, vagy a bánatát nem abba fojtja, hogy iszik és szétveri valakinek az arcát, akinek nyilván az egész problémához semmi köze – vagy, a családon belül, szerettein vezeti le a feszültségét. Ez nem áldozathibáztatás, de egészen bizarr társadalmi és kulturális jelenségnek tartom, hogy arra neveljük a fiainkat, hogy legyenek minél keményebbek, ne hátráljanak meg, válasszák a minél agresszívabb megoldást, utána pedig csodálkozunk, hogy miért nem elég megértőek, miért olyan érzéketlen, önző bunkók a felnőtt férfiak. Hogy mi van? Hát honnan lennének mások, ha egyszer erre képeztük ki őket?
Azt hiszem, társadalmi szinten, a genderporblémák szintjén nagyon fontos megérteni, milyen alapigazságokra mutat rá a Régi város. El kell jutnunk odáig, hogy kimondjuk: az érzelmek megélése és minél szabadabb kommunikációja nem csak a nők privilégiuma, és a férfiaknak is szükségük van ezeknek a technikáknak a megtanulására és alkalmazására, hogy később ne önpusztító vagy agresszív pótcselekvésekkel próbálják meg feloldani a bennük lévő feszültséget. Persze az utóbbi sokkal nagyobb drámához vezet és jobban filmre lehet vinni, viszont nem hiszem, hogy akár magunknak, akár a gyerekeinknek olyan történetet álmodtunk, ami egy nagyívű, tragikus film alapanyaga lehetne....
