Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy jó film vagy könyv a szórakoztatás mellett taníthat is: viselkedési, megküzdési formákat, a trauma, gyász, a fájdalom, a veszteség feldolgozását.
A művészet egyik fontos célja, hogy segítsen a hasonlóan megélt élmények feldolgozásában. Mert bármennyire rettenetes volt, ami velünk történt, biztos, hogy vannak a világon még sokan mások, akik hasonló dolgokat tapasztaltak, amik hasonló érzéseket váltottak ki belőlük. Bár egy baleset túlélése, vagy egy szerettünk hirtelen elvesztése hatalmas trauma, amely szakszerű segítséget igényel, ugyancsak segíthet a megfelelő könyv vagy film a megfelelő időben. Ezek történeteiben, szereplőiben ugyanis könnyen ismerhetünk magunkra vagy a környezetünkre, és a szórakoztatáson kívül tanulhatunk is belőlük: viselkedési, megküzdési formákat, ha például olyan negatív érzésekről van szó, mint a gyász, a fájdalom, vagy a traumák. Most olyan filmeket válogattunk össze (a teljesség minden igénye nélkül), amiket mi nagyon szerettünk, és amiket hasznosnak gondolunk, ha valaki hirtelen olyan élethelyzetbe került, amelyben a visszafordíthatatlannal kell szembenéznie.
Hős6os
Annak ellenére teszem ezt a filmet a lista első helyére, hogy “csak” egy animációs film: ettől még szerintem magasan a Disney legjobbja, olyan klasszikusokkal vetekszik, mint az (amúgy gyászmunka feldolgozásában szintén sokat emlegetett) Oroszlánkirály. Főszereplője egy, a közeljövő városában élő kisfiú, Hiro, aki egy váratlan egyetemi tűzesetben elveszíti rajongott bátyját. Programozó testvérének utolsó projektje egy elsősegély-robot volt: a Baymax névre keresztelt, leginkább egy cukisított Michelin-figurára hajazó, felfújható, fehér, puha, ölelnivaló, gombszemű robot, maga a vigasztalás materializált formája. Miután rájön, hogy Hironak nem ellátnivaló sebei vannak, hanem belül fáj neki, Baymax mindent megtesz, hogy a segítségére siessen. Persze ez mese, így van benne minden: összeesküvés, gyilkosság, szuperhőssé válás, és sajnos az elmúlt évtizedek kommersz meséihez hasonlóan egy túlságosan elnyújtott finálé is, a Hős6os viszont az a mesefilm, amit garantáltan meg tudnak nézni az idősebbek is (én például akárhányszor), és egyszerűsége ellenére is sokat tanít a halálról és az elengedésről.
Bábel
Hát akkor evezzünk jóval viharosabb vizekre. A Bábel Alejandro Gonzales Innaritu egyik legnagyobb remeke, a Korcs szerelmekkel és a 21 grammal együtt ez alkotja a rendező Halál-trilógiáját. A különböző történetszálakból összefűzött film a veszteségről és a magányról szól. Mindegyik történet – akár a süketnéma japán diáklányé, akár a sivatagban meglőtt felesége életéért küzdő férjé, vagy a marokkói kecskepásztor fiúké – összefonódik, és egy könyörtelen világ különböző kulisszák mögül felbukkanó, de ugyanúgy grimaszoló arcát mutatja meg. A Bábel azonban klasszikus értelemben vett katarzist kínál: a sok szenvedés ellenére is van benn valami az élet szépségéből, és a megnézése igazi, megtisztító fájdalommal jár - ez pedig nagy szó.
Szörnyek keringője.
Mark Foster filmjének fő témája nemcsak a gyász, hanem a rasszizmus, a bűntudat, és az újrakezdés lehetősége. Az egyik főszereplőnk egy fehér férfi, aki büntetés-végrehajtóként dolgozik, és nagyon büszke is munkájára és identitására. Amikor egy fekete halálraítéltet a fiának kellene kivégeznie, aki erre nem képes, viselkedésével, szavaival ő maga kergeti öngyilkosságba. Fia halála után változtatni akar, ehhez pedig otthagyja a munkáját, benzinkutat nyit, keresi a lehetőséget a változásra és változtatásra. Egy véletlen folyamán összeismerkedik a kivégzett férfi özvegyével, akivel lassú, de egyre bizalmasabb kapcsolat alakul ki közöttük. A film szerencsére nem lép túl az érzelmességen az érzelgősség rovására, a két főszereplőt pedig remekül alakítja Billy Bob Thornton és Halle Berry (utóbbi Oscar-díjat is kapott érte), elgondolkodtatva minket az újrakezdés, megbocsátás és elengedés fontosságáról és lehetőségeiről.
Rém hangosan és irtó közel:
9/11 tragédiájáról már elég sok (jól és kevésbé jól sikerült) film született: ez egyike az első, szerencsére igen remek próbálkozásoknak. Sokat segítette az egyébként is általában drámában utazó Stephen Daldry (A felolvasó, Órák, Billy Elliot) munkáját, hogya film alapjául szolgáló Jonathan Safran Foer regény, a főhős kisfiú narrálásával zseniálisan tényszerű, egyszerű szöveg, ami segít a giccsmentes feldolgozásban. Oskar Schellt egy évvel a tragédia után ismerjük meg. Édesapja életét vesztette a tornyoknál, ő pedig azóta furcsa, álomszerű szomorúságban él, és nem tudja feldolgozni a történteket. Számos hobbijába menekül, amivel mind az elveszített, a tökéletes apát nyűgözte le valaha. Egyszer talál egy titokzatos kulcsot az apja holmijai között. Meggyőződésévé válik, hogy a kulcs üzenet, és hogy ki kell nyomoznia, mit nyit. Utazása és nyomfejtése természetesen inkább belső, lelki eredményekkel jár, a városszerte megismert emberek és történetek segítenek a közös és egyéni trauma - szintén közösségi és egyéni - feldolgozásában.
Átlagemberek
Ez egy egészen régi film, méghozzá Robert Redford rendezői bemutatkozása, amit anno agyondíjaztak, és nem véletlenül. A film azóta is megüti a mércét, hatásosan és mégis őszintén tud beszélni a gyász és újrakezdés, a közös trauma feldolgozásának témájáról, anélkül, hogy elbagatellizálná a kérdést, elsöpörné a problémákat, vagy igazságtalan lenne a szereplőivel. Az alapszituáció ugyanis nem túl egyszerű: Conrad a bátyja halála után öngyilkosságot kísérel meg, ami nem sikerül. A traumákkal így már többszörösen terhelt fiú ezután még nehezebben tud visszailleszkedni a környezetébe, amit a saját tragédiájukkal küszködő szülei sem könnyítenek meg neki. Szerencsére van egy pszichológus, aki segít megküzdeni a történtekkel.
Az Átlagemberekben tulajdonképpen nem is nagyon történik más azon kívül, mint hogy a fiú a családjával próbál beszélgetni otthon, vagy különböző baráti partikon, majd terápiás ülésen vesz részt, a forgatókönyv azonban annyira feszes, ahogy a színészek játéka és a rendezés is olyan pontos és kiemelkedő, hogy a film a történet minden “átlagossága” ellenére izgalmas tud maradni.
Csodás álmok jönnek
Ez a film kicsit megosztó: én személy szerint nem szeretem, de például a kisebbik húgomnak az egyik nagy kedvence, mindig ezt veszi elő, ha sírnia kell, ezért úgy érzem, lehet helye listában. A történet egy kicsit didaktikusabb, happy enddel végződő és némi rózsaszín romantikába fojtott Orfeusz és Euridiké-történet: szerencsére van főszereplőnek egy Robin Williamsünk, aki azért ennél lényegesen gyengébb filmeket is képes volt elvinni a hátán.
Dr. Chris Nielsen és felesége elveszíti két gyermekét, majd hamarosan a férfi is meghal. Kiderül, hogy a mennyország nem is olyan rossz hely, sőt: hamarosan azonban az özvegy feleség, feldolgozhatatlan gyászában öngyilkosságot követ el, ezért ő nem ide kerül, hanem a pokolba (elég vonalas katolikus etikája van a filmnek, némi furcsa reinkarnáció-felvillanással kiegészítve). A Robin Williams által alakított doktor természetesen leszáll érte a pokolba, és még ma is egészen lenyűgöző vizualitású képek között megküzd azért, hogy együtt lehessenek. Mint mondtam, ez a film csupa happy end: de egy veszteség feldolgozásánál néha pontosan erre is van szükség, nem a nyomasztásra.
