Kováts Adél színházrendezői minősítésben Alföldi Róbertet bízta meg azzal, hogy állítsa színpadra Wajdi Mouawad (mára már) kanadai író Futótűz című, sokszoros díjnyertes drámáját. Alföldinek pedig szerencséje volt, hiszen rendezői minősítésben egy olyan színdarabot kapott a kezébe, amit még ha nagyon elrontanának is, akkorát üt, hogy a déli határzár adja a másikat. Az a helyzet ugyanis, hogy a Mouawad családjával kisgyermekkorában menekülni kényszerült Libanonból Franciaországba, majd onnan Kanadába; színműve, a Futótűz ebből kifolyólag a menekültek traumáját, ezen felül is a családra gyakorolt hatását tolja az arcunkba úgy, hogy valóban nem könnyű felállni utána.
Amennyiben nem ismerjük a történetet, úgy egészen biztos, hogy a Radnótiban látottak egy életre beégnek a retinánkba, ha viszont láttuk a belőle készült (amúgy Oscar-díjra jelölt filmet), akkor már eggyel árnyaltabb a dolog. És habár a Futótűz színpadra írt mű, eljátszása már igazi embert próbáló feladat, nem véletlen tehát, hogy a főszerepet a rendező Kováts Adélra bízta.
Kováts Adél pedig játszik tinit, kitaszítottat, gyermekét és szerelmét kereső anyát, miközben története lassan bontakozik ki, de a katarzishoz erre szükség is van. Egy üvegkoporsóban áll a színpad közepén attól a pillanattól kezdve, hogy a nézők beülnek a Radnóti termébe, de arca kifejezéstelen. Előtte zajlanak az események; Alföldi mindenkori díszlettervezője, Menczel Róbert pedig nem könnyíti meg a helyzetet a szereplőknek: hóval (talán festett homokkal) tölti fel a színpadot, minden jelenet ebben a gödörnek is beillő karámban játszódik, tehát minden lépésért ténylegesen meg kell küzdeniük.
László Zsolt a jegyző szerepében vígjátéki figuraként próbál a darab súlyán enyhíteni, talán túlságosan is. Már-már groteszkbe átcsapó jelenlétére a későbbi traumák oldása miatt van szükség, mégis titokzatos és nem túl könnyen értelmezhető szereplője, ám mindenképp mozgatórugója az eseményeknek. Martinovits Dorina és Olasz Renátó nincsenek könnyű helyzetben. Az érzelmi intelligencia hiányát nem olyan evidens eljátszani a színpadon, de mind a matematikust játszó lánynak, mind a bokszolót alakító fiúnak sikerül megugrania, még úgy is, hogy Olasz első megszólalását az anyja iránt érzett gyűlöletről olyan fentről kell indítani, amire elég kevés példa van a drámatörténetben, nem véletlenül. Emiatt az indítás miatt nehéz elhinni, hogy valóban teljesíteni fogja anyja végrendeletét, ráadásul egy sült bolondnak tűnő jegyző unszolására, de ezt az apró hibát a többi zseniális jelenet miatt talán elnézhetjük az írónak vagy a rendezőnek.
Erről a darabról nem lehet vállrándítva távozni, és ehhez még anyának sem kell lenni. A Futótűzben a feldolgozhatatlan traumák még annál is feldolgozhatatlanabbak, de a főszereplők munkáját olyan erős mellékszereplőkkel támogatták, hogy a zseniális színészi játék feledtetni tudja a nézőre nehezedő nyomást. A mellékszereplők közül is kiemelkedik Lovas Rozi és Csomós Mari játéka (igaz előbbi valójában korántsem mellékszereplője a drámának), valamint félelmetes Pál András színpadi jelenléte is.
A Futótüzet Alföldi nem aktualizálta, istennek hála, hiszen semmi szükség nem lett volna rá. Nyomasztó ugyan szünettel megszakítani az előadást, de egyben talán nem is lehetne végigülni (pláne nem a Radnótiban, ami nem a kényelméről híres). A rendező mintha csak azt akarná mondani, nézzétek, mivé lesz a világ, ha a gyűlölet és a bosszú vezérli az embereket – és bár mi emberek marha biztosak vagyunk abban, hogy tudjuk, mivé is lesz, valójában sejtésünk sincs róla. Az meg nyilván csak egy hiú ábránd, hogy ha több ennyire zseniális alkotás születne, mint ez a dráma, akkor valamelyest talán lenne. Vajon akkor másképp csinálnánk?
