Nagyon sajnálom, ha ez az ajánló személyesebb lesz a megszokottnál vagy az elvártnál, de az a helyzet, hogy amikor nekikezdtem, felírtam a címet, fáradtan lefeküdtem aludni, és másnap, hogy belekezdtem volna a cikkbe, szembesülnöm kellett azzal, hogy Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztásokat. Nekem pedig arról kellett volna írnom, hogyan lehet megvezetni az egyszerű embereket; hogyan lapul ott valamennyiünkben ugrásra készen a zsigeri náci; hogy mit tesz az emberekkel, ha cserbenhagyva érzik magukat; hogy mit tesz egy egész társadalommal az elburjánzani hagyott ostobaság. Az Örkény Színház Mesél a bécsi erdő című darabját márciusban mutatták be, de most még fájdalmasabb és aktuálisabb, mint valaha. Ami azóta történt, nem egyszerűbbé teszi, hanem nehezebbé, hogy megírjam ezt az ajánlót. És főleg, hogy keserűség nélkül tegyem meg.
Harmincas évek, Bécs. A boldog békeidők, vagyis amit ez valójában jelentett: egy lassan, még észrevétlenül fasizálódó országot, egy széles középréteget, ami egyre nehezebben kap levegőt, és egyre inkább másokat kezd okolni emiatt. Embereket, akik sodródnak, és úgy érzik, nem ők hozzák meg a fontos döntéseket az életükben, miközben már a Deutschland Über Allest éneklik, és lassan kibomlik fejük felett a náci lobogó. Erről szól Ödön von Horváth drámája, amiből Bagossy László rendezése szinte kilúgozta a direkt politikát. Majdhogynem csak a személyes történetek maradtak, a családi konfliktusok és drámák, az egyéni sorsok és küszködések. Nem is volt többre szükség: a háttérben mégis ott mozog mindaz, amiből háború lesz, ami már most árnyékot borít az amúgy is szürke életekre. És közben megérezzük azt is: ez a háború ezeknek és az ilyen kisembereknek a közös döntése és/vagy/méginkább vaksága és nemtörődömsége alapján született. Nem magától formálódott, nem "valakik" "odafentről" rángatták bele őket: ők maguk hozták létre. Ez pedig önkéntelen, groteszk szörnyeteggé tesz minden szerencsétlent, aki csak a színpadon megfordul – és hiába fordulunk el a színtől, ha egyszer a saját életünkben ugye, éppen most, éppen ugyanez történik.
A történet színpadra vitele önmagában is teljesen abszurd képpel indít, a díszlet pedig gyakorlatilag egy darab, különbözőféleképpen állítható-forgatható zongorából áll. A jelmez is egyszerű, diszkrét, nem marad más eszköz, csak a színészek játéka. Kákonyi Árpád zseniális zenei aláfestéssel egészíti ki a drámát, ami önmagában is erős stíluselemmé, a zenészként-karmesterként és Puck-s
Mely történet jól ismert, de azért összefoglalom. Van ez a szép lány, Mariann (Zsigmond Emőke üdítően ígéretes benne, néhány túlzó gesztussal), aki apja, a Varázskirály bababoltjában dolgozik eladóként, és a szomszéd hentes, a nagydarab Oszkár jegyese. Minden idillinek tűnik, de már abból, ahogy ezek egymással kommunikálnak, kijön a helyzet fuldokló reménytelensége: az elnyomó, kisszerű, érzéketlen apa, aki háztartási alkalmazottnak és kisinasnak tartja a lányát, miközben jó sok szexista poént elsüt a kárára (természetesen a jelenlétében); az erre hisztérikus, buta daccal válaszoló, közben szabadulni, önálló lépésre képtelen lánya; a jámbornak tűnő, ám hideglelős, csendes szadizmustól duzzadó szomszéd fiú, aki otromba butaságában egy jó darabig nemhogy észre sem veszi, de nem is feltételezi, hogy nem szeretik viszont. És ebbe a körbe belép az ötvenes trafikosné kitartott szeretője, az ügyeskedő, hazug Alfréd, aki épp az eljegyzési pikniken csábítja el a fiatal menyasszonyt.
Tulajdonképpen már akkor csekély erőfeszítéssel vissza lehetne terelni mindent az eredeti kerékvágásba, hiszen senkinek sem érdeke, hogy a kapcsolati háló sérüljön. A férfiak alapvetően elégedettek, mindenki megkapja, amit szeretne: a viszonyrendszer kellős közepén korához képest nevetséges gyermeki ártatlansággal vergődő Mariann az, aki úgymond, borítja a bilit, és Alfréd karjaiba veti magát. Jobban mondva kézzel-lábbal a nyakába csimpaszkodik, onnan visítozza, hogy ez aztán igaz szerelem.
A néhány évvel későbbi kép persze teljes összeomlás. A kapcsolat kihűlt, a közös gyermeket végül Alfréd unszolására odaadják a férj családjának, hogy „jó levegőn” neveljék: a Pogány Judit által félelmetes erővel, vacogtató pontossággal ábrázolt zsarnoki nagymamának, aki meglett kora ellenére uralma alatt tartja a lányát, Alfréd anyját. Az unokáját viszont majomszeretettel szereti, akárcsak az anya, aki a nyitóképben tejfölös kiflivel eteti a felnőtt férfit, mint egy kisgyereket. Igen, Alfréd már a huszadik század túltenyésztett, túlféltett kisfiúja, a fehér férfierő, aki dacos ajakbiggyesztéssel, zsebre dugott kézzel mászkál a színpadon, és sértődötten nyöszörög, hogy miért nincs neki megfelelő munka, miért nem szolgálják ki eléggé a nők, miért nem szereti és imádja az egész világ, miközben ez neki jár – míg elköteleződni, kötelezettséget vállalni és tulajdonképpen egy fél percet nyugton maradni sem tud. Bár minden nő erősebb körülötte, neki még előjogai vannak, amikkel él is, hisz nincs is senki aki megkérdőjelezné ezeket.
Úgy tűnik, sokban különbözik tőle Erik, a jogászfiú, akit a féltékeny trafikosné a helyére talált ifjú szeretőnek: egészséges, náci fiatalember, olyan karlendítéssel, hogy öröm nézni; aki folyton a család szentségéről és a faj tisztaságáról szónokol, vagy éppen puskával célra lő. De közben ugyanolyan kitartottja a trafikosnénak, mint Alfréd volt, és erőszakossága ellenére egy kisstílű, elkényeztetett, hisztis gyerek, akinek azonban már most látni, hogy túl nagy hatalom lesz kezében: konkrétan emberéletek, ugye.
Persze az idősebb generáció se angyal, élükön a Varázskirállyal, aki pocakot düllesztő, potensségét bizonygató, szoknya alá kukkantgató perverzből lesz trottyos Ópapa, vagy a kapitány, akin csak látszik hogy megnyalná a sót, de nem meri (bár ostoba bumfordiságában még mindig a darab legszimpatikusabb alakja). És nem jobb az Ámerikából szalasztott ismerős, aki Csuja Imre alakításában zseniális, trampli, ocsmány, alkoholista bunkó, aki nosztalgiából Deutschland Über Allest danolászik (mintha ennek bármi köze lenne a nosztalgiájához), és két kézzel szórja a dollárokat.
Most nehogy azt higgyék, hogy a darab ráhúzza a vizes lepedőt a férfiakra, míg a nők mindennek ártatlan elszenvedői. A kvázi-főszereplő Mariann a maga agyalágyult tehetetlenségében hiába szenved sokat, inkább idegesítő, mint szimpatikus: nyílegyenesen halad a végzete felé, miközben sorra hozza az üvöltően rossz döntéseket. Egyetlen tehetsége félrehajtott fejjel, könnyes szemmel a távolba meredni. A Für Anikó által alakított, a darab java részében bohócosra sminkelt, majd összefogott hajú öregasszonnyá konszolidálódó trafikosné a darab szíve, szívcsakrája, központja: nagyon jó szerep, nagyon jó alakítás. A válogatás nélkül mindenkivel kikezdő, harsány és ocsmány, trampli nőalak, aki kétségbeesve kapkod fiatalsága foszlányai után pontosan tudja, hogy kihasználják, de nem tesz ellene semmit. És bár a végén mintegy őrangyalként oldaná meg a szituációt, de mindenki tudja, hogy csak régi szeretőjét akarja visszakapni-visszavásárolni: nem tudunk nem együttérezni vele, és nem tudunk folyton nem visszaborzadni tőle.
És a többi mellékszereplő is egytől egyik fontos és pontos, Parti Nagy Lajos értő fordításában pedig remek nyelvezetet kapott a dráma (kicsit tartottam tőle, hogy túldíszített, netán csillogóbb lesz a kelleténél, de ő szerencsére nem esett ebbe a hibába). Szereplői olyan nyelvet beszélnek, mint bárki a Keleti környékén, darabosat, lebutítottat, fölfelé okoskodót, amibe hol korszerű kifejezéseket, hol mulatságos rontásokat kever a fordító, amik annál élesebben árulkodnak a beszélő jelleméről, szándékáról az adott szituációban. Ettől a darab még kínosabban aktuálissá válik.
A Mesél a bécsi erdő remek darab, ez pedig egy igen jól sikerült előadás. És annak ellenére, hogy Bagossy alig-alig lenget be náci jelképeket, a lassan mindent felfaló, háttérben lappangó iszony elemi erővel telepszik a történetre, a szereplők vállára. Még észre sem veszik, de már ott liheg a nyakukban, már felfalja őket, összeroppantja a csontjaikat. A befejezés iszonyú, a happy end förtelmes. És aztán mindezek után, egy ráadásul meg sem kapott katarzissal (jól esett volna bőgni, de nem ment), csak felkavart kérdések és kényelmetlen válaszok maradnak a nézőben. Aztán összehúzzák a függönyt. És tök kényelmetlen mindezzel ottmaradni.
