Annak ellenére, hogy a legutóbbi kutatások szerint a nők kevésbé foglalkoznak a pénisz hosszúságával, mint azt a férfiak gondolnák, a méretet a modern kultúra továbbra is a férfiassággal azonosítja. Nem véletlenül épült egy egész iparág arra, hogy méregdrága plasztikai sebészeti beavatkozásokkal (egymilliótól közel ötmillióig terjedő árkategóriákban) megszabadítsák a férfiakat szorongásaiktól. Pedig – mint az Alternet.org cikke rámutatott –, volt idő, amikor a kisebb méretű pénisz sokkal népszerűbbnek számított, mint a nagy.
Ezt a tényt nem is olyan nehéz bizonyítani, mivel számos szobron is megörökítették az ideális férfitestet, és ezek a mai napig láthatóak is a világ legmenőbb múzeumaiban. A pénisz mérete a klasszikus görög és római szobrok esetében ugyanis nem okvetlenül a realitást örökítette meg: sokkal inkább egyfajta társadalmi hovatartozást jelképezett. Az ókori görögök például úgy gondolták, hogy a kis pénisz az intelligenciát és a kulturális felsőbbrendűséget jelképezi, míg a nagy farkú férfiakat kéjes, állatias szexmániásoknak állították be.
A szakemberek szerint két fő oka lehet annak, hogy az ókori görög szobroknak kicsi a farkuk: ennek egyik oka szemmel látható, hiszen petyhüdt állapotban ábrázolták azt, de az is közre játszik, hogy a kulturális értékek és a férfiideál is teljesen más volt akkoriban, és eszerint a kis pénisszel élők jobbnak és bölcsebbnek számítottak, mint azok, akiket naggyal áldott (vagy ez esetben inkáb vert meg) a sorsuk.
Az utóbbi elmélet mellett tette le voksát Kenneth Dover történész is, aki a Görög homoszexualitás című korszakalkotó könyvében foglalkozik a szobrok péniszméretével és a korai ókori görög szobrászat egyik klasszikusát, a Kritios-i fiút tartja a műfaj egyik előfutárának.
Az időszámításunk előtti 8. és 2. század közötti görög művészettel és irodalommal foglalkozó kötetben is az olvasható, hogy míg a kis péniszűeket kulturálisan megbecsülték, addig a nagy farkú férfiakat, primitívnek, ostobának, kéjelgőnek és csúnyának gondolták. De több elmélet is rámutat ennek vélhető eredetére: arra, hogy a barbár népek péniszközpontú termékenységkultusza is közrejátszhat abban, hogy a görög művészetben, mintegy a kulturális felsőbbrendűség bizonyítására és a barbároktól való eltávolodás hangsúlyozására a nagy hímvessző megvetendővé vált.
Valójában létezik néhány olyan ókori görög szobor, amely hatalmas farkat kapott alkotójától, de nem véletlen, kiket-miket ábrázolnak így. Ilyen például az athéni Archeological Museumban található görög szatír szobor, ami azért kapott hatalmas, erektált péniszt, mert a szatírok a görög mitológiában a fák és hegyek istenei, Hermész fiai, akik az öröm és a bor istenének, Dionüszosznak a követői voltak.
A másik ilyen ellenpéldán pedig Dionüszosz és Aphrodité fia, Priapus látható. A termékenység, az állatállomány, a gyümölcstermés és férfi nemi szervek istene hatalmas merev pénisszel jelenik meg Pompeji egyik legismertebb, 1.századból való freskóján is (melyről amúgy az Urology folyóiratban megjelent tanulmány azt állítja, hogy az ábrázolás alapján fitymaszűkülete lehetett, ami valójában meglehetősen fájdalmassá teheti a szexuális aktust).
A görög művészet és irodalom tehát általában kéjsóvár, állatszerű szatírként ábrázolta a nagy hímvesszővel megáldott férfiakat, miközben a tökéletes, racionálisan és hitelesen gondolkodó férfit kis pénisszel jelenítették meg. Persze ezek a férfiak is aktív szexuális életet éltek, de ez független volt a pénisz méretétől. A kis hímvesszőről az attikai ókomédia legkiemelkedőbb alakja, Arisztophanész is megemlékezett i.e.írt darabjában, a Felhőkben.
Mivel az ógörög szobrok emberábrázolásai elsősorban az egyensúlyt és az idealizmust hivatottak jelképezni, ezért a fentiek fényében teljesen érthető, hogy ezeket kis hímvesszővel ábrázolták (már csak azért is, mivel ennek ellenkezője az akkori ideál ellenében akár humorossá vagy groteszkké tette volna őket.
A görögökkel ellentétben az ókori rómaiak pozitívabban viszonyultak a nagy péniszhez, de azért a kis méretű hímvesszők is trendinek számítottak a szobrászok körében. Később, a reneszánsz művészetre és szobrászatra is kimutathatóan nagy hatást gyakorolt az ókori görög művészet esztétikája, és az ennek részeként használt kis méretű péniszábrázolás.
Erre talán az egyik legismertebb példa Michelangelo Firenzében található reneszánsz mesterműve, a majdnem tökéletes arányokkal rendelkező Dávid szobor, melynek kicsi péniszével kapcsolatban is számos érdekes elmélet született az elmúlt években. Egy 2005-ös tanulmányban két firenzei orvos (eltekintve a görög behatástól) például arra vezette vissza ezt a méretet, hogy Dávidnak feltételezhetően összezsugorodott a pénisze, mert félt a Góliáttal való közelgő összecsapástól. Az olasz orvosok elméletét támasztja alá az athéni egyetem 2013-as elmélete is, ami rámutat arra, hogy a szobrászok vélhetően egy-egy jelentősebb sportesemény vagy kemény edzés után ábrázolták modelljeiket, mivel ekkor az izmaik szebben domborodtak.
Mindenesetre a klasszikus görög szobrászat és a férfitest ábrázolása óriási hatással volt az európai művészetekre, így nem csoda, hogy a kis péniszt kapott szobrok normálisnak számítottak az egész nyugati művészettörténetben. Olyannyira, hogy a hímvessző ábrázolása és annak mérete még az elmúlt évszázadokban is csak kis mértékben változott.
