Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
David Mamet darabjához két eredetien formátumos színészegyéniségre volna szükség. De ez sajnos Szervét Tiborban mára megkopott, Csányi Sándorban meg talán sose volt meg.
A semmiről többnyire filozófusok szoktak értekezni. Meglehetős terjedelemben – hogy csak Jean-Paul Sartre A lét és a semmi című dolgozatát említsem. De a színpadtól sem idegen a semmi. Mert mi másról szólna Samuel Beckett Godot-ja, ha nem a semmiről. Van, aki szerint éppen Beckett tudta a legtöbbet és a legszínvonalasabban írni a semmiről. És egyesek szerint a szórakoztató színháztól sem áll távol a semmi, sőt. De egyáltalán nincs igazuk. Mert az, hogy ki kit csal vagy nem csal meg, mégis csak az élet második legfontosabb kérdése. Közvetlenül a halál után. Ami ugyancsak lehet nagyon mulattató téma krimi, horror, thriller és hasonló műfajokban. Azok a semmiségek, amikről a bohózatok beszélnek, a való életben létkérdések, amikbe olykor belehalunk.
David Mamet darabja, az Amerika bölény a Tháliában azonban majdnem két órán át a szó legszorosabb és legföldhözragadtabb értelmében nem szól semmiről. Három pasas dumál, és az ég adta világon semmi sem történik. Illetve éppen az történik, hogy semmi sem történik. Készülődnek. Úgy készülődnek, ahogyan Didi és Gogo (Valdimir és Estragon) vár Beckettnél. Egy értékes ritkaságnak vélt pénzdarab visszalopásán törik a fejüket. Két órán át, a nézők szeme láttára és füle hallatára. Ezt is szokták írói bravúrnak tekinteni. Úgy lökni a sódert a semmiről, hogy közben a néző végig úgy érezze, szó van valamiről. Azt hiszem, a szerző teljesítette a feladatát (amit nyilván maga rótt magára). A szöveg azonban magától nem kel életre a színpadon. Kell hozzá díszlet, rendező és színész.
Bartha József zsúfolt üzlethelyisége nélkülöz minden eredetiséget, de aligha akadályozná az izgalmas, jelentékeny játékot. Nekem inkább a rendezés miatt fájt különösen a bemutató kétórányi tömény unalma. Ugyanis a kritikus is ember, még ha ezt a színháziak nem is nagyon akarják elhinni. Ők egyszerre várnak tőle elfogulatlanságot és empátiát, holott a kettő együtt nem megy. Lényegileg kizárják egymást. A kritikus is drukker, ennek az állapotnak minden ellentmondásosságával. Félti is kedvencét, de el is várja tőle a kivételes teljesítményt. Én az Amerikai bölény rendezőjével, Sebestyén Abával szemben elég régen elfogult vagyok. Színészként az Amadeus Mozartjaként szerettem meg jó másfél évtizede, rendezőként meg Székely Csaba (aki most fordítóként részese a produkciónak) Bányavirágával bűvölt el leginkább. Úgyhogy most a csalódottság is fokozza bennem az előadás fölött érzett keserűséget.
Azt érzem, ugyanis, hogy a rendezés hozzátapadt a szöveghez, vagy úgy is mondhatnám, benne ragadt. Mindössze némi kisember-humorral próbálja az alapjában szórakoztatóipari mesét átlelkesíteni. Szervét Tibor félénken szerénykedő-fontoskodó együgyűséggel próbálkozik, Csányi Sándor meg az ostobaság nagypofájú, kérkedő, kivagyi változatával. Szervétből néha-néha előbukkan valami eredetiség, talán művész-színházi múltjából, Csányiból semmi. (Egykor mindketten a Radnótiból pályáztak át a Tháliába.) Mózes András még túl fiatal ahhoz, hogy modoros legyen, alakítása valószínűleg jól illeszkedne két nagy színész bravúros működéséhez.
Mamet darabjához ugyanis elsősorban erre lenne szükség. Két eredetien formátumos színészegyéniségre, akik – a kopott közhely szerint – akár a telefonkönyvbe is képesek lelket önteni. Ez Szervétben mára megkopott, Csányiban talán sohasem volt meg. Pedig az Amerikai bölény szövege annál azért sokkal érdekesebb lehetne.
Ha most mégis megpróbálom felölteni az objektív elfogulatlanság álarcát, akkor azt mondhatom, hogy sikerre számot tartó, átlagos produkció született. Ritka érme helyett kopott apró. Csak hát én eseményre számítottam.
