Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Dollárpapa és Egérfogó Nyíregyházán, Mezítláb a parkban Kaposváron
A színház csal. Átejt, átver, becsap. A szemünk láttára, mint Rodolfó. Ott vagyunk, nézzük, meresztjük a szemünket, és nem azt látjuk, ami történik. Az újabbkori színházcsinálók orcátlanul még figyelmeztetnek is rá, hogy csalás az egész, mégis beugrunk nekik. Nem akkor persze, amikor valóban igazat mond, amikor az élet alapvetően tragikus voltára figyelmeztet. Hanem amikor álmokat szolgáltat, a kötelező vígjátéki boldog véggel. Ami nélkül könnyedebb műfajú darabokat nem is lehet eladni.
És a színház nem azzal csal, nem azzal csap be, hogy eleget tesz vágyainknak, megfelel kívánalmainknak, hanem éppen azzal, hogy közben mégis csak elmondja az igazat. Mármint a jó színház természetesen. Amikor már minden összezavarodik, a sors kibogozhatatlan gubanccá kócolja az életet, jön az isten a gépezetből, jön a királyi kegy, kiderül valami csodálatos megmenekülés a múltból, és minden jóra válik. Dupla fenekű, kétértelmű fordulatok zárják a jobb darabokat.
A huszadik századi társadalomkritikai vígjátékokban pedig elterjedtek az egészen nyilvánvalóan gonosz boldog végek. Amelyek minél jobbak a szereplők sorsát tekintve, annál rosszabbak a világra nézve. Szélhámos történetekkel mulattat a színház, amelyek előbb leleplezik a társadalmi gépezet működésének képtelenségét, majd amikor a szélhámosság lelepleződne, ugyanez a gépezet a leleplezést is elleplezésre váltja. Ebből lesz az igazán huszadik századi boldog vég. Amit csalással, szemfényvesztéssel elértek, megtarthatják. És mi a nézőtéren örülünk ennek. Utáljuk a társadalmat, tehát szeretjük a szélhámosokat.
Ennek egyik klasszikus remeke Gábor Andor Dollárpapája. Hőse, nem a Dollárpapának nevezett amerikás magyar, aki nincstelenül tér haza rokonaihoz, hanem a fiatal és energikus, mellesleg elszántan szerelmes ügyvéd, aki a pénz szagával, ígéretével, lebegtetésével, a milliomos legendájával mozgatja meg a múlt század elején egy lerobbant vidéki kisváros pangó gazdasági és társadalmi életét. A milliomos érkezésének, vagyonának hírére megmozdul a hazai tőke. Amikor kiderül, hogy nincsenek az amerikai milliók, a hazai milliók már működnek. Akár indokoltnak, jogosnak is érezhetjük a boldog véget. A gazdasági fellendülés valódi. Csak hát miért nem mozdultak meg azok a hazai pénzek korábban? Hol voltak addig? Miért nyomorgott a középiskolai latintanár a családjával, miért nem tudott nősülni az ügyvéd, amíg nem tűnt föl a nem létező tőke?
A nyíregyházi színház új igazgatója, Schlanger András látszólag könnyed, szórakoztató programmal indította az évadot: a Dollárpapával és az Egérfogóval. A Dollárpapa a darab minden igazsága, társadalomkritikai éle ellenére lehetne szokványos, igénytelen röhögtető. Lendvai Zoltán rendező azonban nem érte be a puszta lebonyolítással, a mulattató gépezet működtetésével. Munka van az előadásban, megdolgozták a darabot. Talán túlságosan is. Nemcsak azzal, hogy megzenésítették, ám nem szokásos módon, úgy, hogy belekínlódnak néhány dalt, hanem ismert, régi slágerekkel gazdagították a történetet. A dalok pedig jó érzékkel kerülnek kiszámíthatatlan rendben az előadásba. Hol kapcsolódnak a cselekményhez, hol nem. Néha logikus, néha abszurd tréfákat űz a rendező. Még azzal is tréfál, hogy a tánchoz két oldalról – bizonyára a hálóból és a konyhából egy-egy feketébe öltözött girlt küld be a nappaliba, merthogy a cselekmény természetesen ott játszódik. A másik dúsító motívum Szegezdi Róbert, aki átváltozó művészként különféle alakokban bukkan föl a történetben, éppoly kiszámíthatatlanul, mint a dalok. A Kabaré konferansziéjaként nyitja a bolondozást, hogy aztán gunyoros, fenyegető, játékos, szikár kísértetként csereberélje formáit. Az előadás stílusa, anyaga, állaga éppoly bizonytalan, mint szereplőinek egzisztenciája.
Puskás Tivadar gondos kidolgozásban adja a latin grammatikán és citátumokon kívül semmiről semmit sem sejtő apát, aki teljes belső meggyőződéssel változik át jelentéktelen slemilből gőgös úriemberré. Pregitzer Fruzsina, a családot kétségbeejtő anyagi helyzetében nagy lelkierővel kormányzó anya, aki erős lelkű aggodalommal várja a lebukást, az összeomlást. Bárány Frigyes pompásan viselkedő, ostoba, de érdekeit villámgyorsan átlátó főispán, Jenei Judit mintaszerűen butuska úrilány. Derzsi Darinka rokonszenvet keltőn játssza a felvilágosult, éles eszű testvérét, aki öntudatosan küzd szerelméért, az egész szélhámosságot kiötlő és levezénylő fiatal ügyvédért, akit Vaszkó Bence alakít. Neki Darvas Iván emlékével kell megküzdenie az 1956-os filmből, de néhány perc után képes meggyőzni a saját változatáról. Nem a múlt század eleji elegáns, vidéki ficsúrt hozza, hanem egy kedves, szemre szinte kisfiús, link kortársunkat, aki egész lelkével naivan szerelmes az arra érdemtelen lányba, eszével meg gátlástalan szemfényvesztő. Józsa Imre megindító hitelességgel hozza a jámbor, tisztességes, gyanútlan kisembert a címszerepben.
A másik új nyíregyházi bemutató, az Egérfogó, elsősorban Horváth László Attila alakítása miatt érdemel említést. Ő az egyik legigényesebb színész, akit valaha láttam: minden figurában, akit rábíznak, keres és talál valami különös, egyéni vonást, valami sorsszerűen egyedit. Agatha Christie krimijében a legfölöslegesebb figurát kapta, a panzióba betévedt, titokzatos idegent. Véletlenül csöppent a gyilkos játékba. Horváth László Attila markánsan, karakteresen rejtélyes. Semmit nem árul el az elegáns férfiról, mégis erős, érdekes egyéniséget sejtet. A többiek jól formált karakterei korántsem ennyire izgalmasak. Bár Széles Zita igazán érzékenyen megrajzolt portrét mutat az egykori családi tragédiában vétek nélkül részes tanítónőről, Nagyidai Gergő jelentékenyen van jelen, mégis jól titkolva az állítólagos őrnagy valódi kilétét. Horváth Margit harsányan kioktató modorú, kiállhatatlan öregasszonya is éles vonású karikatúra, és Kosik Anita is érdekesen, sejtelmesen felvilágosult, öntudatosan érzékeny nőt alakít.
A Krúdy Kamara ezúttal valószerűtlenül szűkösre szabott terében Schlanger Andrásnak rendezőként a lényegre koncentrálva, apróbb képtelenségekkel nem sokat törődve sikerült lebonyolítania a jeleneteket.
A Mezítláb a parkban kaposvári előadásában bizonyos értelemben az ellenkezője történik, mint az Egérfogó esetében. Itt Kelemen József precíz rendezésében három – ha Hunyadkürti György mintaszerű telefonszerelő-epizódját is ideveszem, négy – markánsan, nagy szaktudással kidolgozott figura között halványul el kissé a főszerep. Nem mintha Tenki Dalma e. h. alakításáról bármi rosszat lehetne mondani: nagyon eleven, életszerűen életvidám ifjú asszonyként sürgölődik. Talán éppen az életszerűségből van benne kicsit több is, mint hogy Neil Simon darabjának édeskésen lebegő költészete maradéktalanul érvényre jusson. Szeszélyessége is inkább lélektanilag, mint költőien indokolt. Hüse Csaba az akkurátus, hivatali előmenetelére és a náthára érzékeny, majd katartikusan megváltozó, kicsit idősebb férje, Gyuricza István különcködő, az életet ínyenc módra, szélsőségeiben élvező szomszédja erős, széles ecsetvonásokkal megalkotott figurák. Takács Katalin pedig sok húron szálaltatja meg a betegeskedő, az életből már kifelé tekingető anya jellemét a számára rendkívüli, ám valójában mindennapi kalandok közepette. Szépséges ámulattal veszi tudomásul mindazt a képtelenséget, ami vele megesett.
A krimiben az a boldog vég, hogy az igazság kiderül, a gyilkos lelepleződik. De az Egérfogó esetében a gyilkos is igazságot szeretne szolgáltatni: a maga igazságát. A maga sérelméért venne elégtételt. Neil Simonnál viszont a költészet, a felszabadultság, a merészség, a köznapi szokások és kényszerek, a szükségszerűségek megvetése diadalmaskodik. Maga a valóság szenved vereséget.
