Kizárásos alapon a legszebb vers a Balaton
Vannak témák Magyarországon, amelyekhez mindenki ért. Ilyen például a foci, a politika és az újságírás. És vannak dolgok, amelyekkel kapcsolatban szinte mindenkinek vannak élményei, ezek közé tartozik a zene, és minden bizonnyal a Balaton is. Szimler Bálint rendező és Rév Marcell operatőr párosa már ismerős lehet a Cannes-t is megjárt Itt vagyok, vagy a Kodály Method kapcsán. A Balaton Method az utóbbinak kvázi folytatása. A Kodályban hazai underground zenékhez csináltak – főleg Budapest-központú – kisfilmeket, a Balaton Method pedig egy játékfilmnyi idő alatt vonultat fel 17 zenekart és 17 jelenetet, természetesen a Balaton körül. Bár a klipfilm műfajának tulajdonképpen nálunk is van hagyománya, régen láthattunk olyan alkotást, amely a zene mellett a képre is ugyanolyan szenvedéllyel koncentrál.
A 90-es évek poszt-kelet-német depressziója és vadkapitalista szerencsétlenkedései után az utóbbi időben a Balaton megint trendivé vált, nem függetlenül a kézműves éttermek, termelői piacok, nosztalgiajáratok, és az egyre jobb vízminőség miatt. Megírta Erdős Virág is, hogy a legszebb vers a Balaton, és úgy tűnik, ezt egyre többen gondolják valóban így. Megjelentek különféle népszerű oldalak és kezdeményezések, például a filmet is támogató We Love Balaton, vagy a Nyitott Balaton, amelyek mind azt erősítik, hogy a tó nemcsak szép, hanem menő is, és nincs is jobb időtöltés annál, minthogy a balatonfüredi Bortársaságban vásárolt italokat a Káli-medence naplementéjének fényben isszuk meg. Erre a vonatra ül fel a Balaton Method is, egyszerre villantva fel a tó nosztalgikus és kúl arcát. A zene, a képek, a víz és a fény olyan csábító egyveleget alkotnak, ami a legszkeptikusabb nézőt is beszippantja kábé a film első 3 percében, engem mindenképpen. Kicsit elfogult elemzés következik.
A tihanyi révnél az a kékszemű lány
A film körül nemcsak a Balaton miatt alakult ki hájp, hanem azért is, mert ez az első olyan egész estés film, ami – legalábbis részben – közösségi finanszírozásból valósult meg. Kész szerencse, hogy összejött az összeg, máskülönben most szegényebbek lennénk most egy igazi feelgood dokumentumfilmmel, és a késztetéssel, hogy a moziból azonnal a Déli Pályaudvarra rohanjunk jegyet venni a legközelebbi balatoni vonatra. Sokan sok mindent leírtak már a film kapcsán az ötlettől a megvalósításon át a forgatás különféle nehézségek és kulisszatitkok bemutatásáig. Azt sem győzik hangsúlyozni az eddig megjelent, szinte kivétel nélkül pozitív kritikák, hogy mennyi ötlet és szerelem van a filmben, mennyi jól elkapott pillanat és szépen felvett kép, és ez mind így is van. Nem is tudtam eldönteni, hogy melyik a kedvenc jelenetem és beállításom. Nagyon jó a nyitó képsor, az Elefánt együttes Bordahajtogató című nótájának vízibiciklire hangszerelt változata, amiben valahol Fonyód körül hullámozva éneklik, hogy a gyönyörű, az mindig kicsit szomorú. Szuper az is, ahogyan Harcsa Veronika és Bin-Jip Szántód és Tihany között a Heavy című nótát tolják. A komp a retró autók miatt éppen úgy néz ki, mint boldogult gyermekkoromban, a keverőpulton lévő Macbook viszont emlékeztet arra, hogy már nem 1992-ben vagyunk. A Grand Mexican Warlock Love Struggle című dala a révfülöpi resti és vasútállomás között hallható, és amikor az állomásra befut egy oly sokszor várt szerelvény, már összeszorul a szív, és a stábbal együtt nemcsak a balatoni, hanem a nosztalgiavonatra is felülünk. A rendezőn és az operatőrön kívül hatalmas riszpekt a film gyártásvezetőjének, Nemes-Jeles Veronikának, aki ezen történetek alapján igencsak heroikus munkát végzett a helyszínek és az emberek összehangolásával.
Bélatelepről Révfülöpre nyári napon
Egy házibuli utáni hajnalon tétován, majd egyre lelkesebben a Jön a huzat valahonnan című nótát éneklő Quimby, és a szintén kínosan ismerős gyereküdülő menzáján a Részletek című dalra fakadó Punnany Massif szintén emelték a film hangulatát. Szerencsére ismertségük és befutottságuk egyáltalán nem volt tolakodó a többi, inkább rétegízléseket kiszolgáló zene között.
Van azonban még valami, ami nemcsak szerethetővé, hanem esendővé is teszi a Balaton Methodot. Az általam igen kedvelt Hó Márton és a Jégkorszak a víz alatt és térdig a vízben állva, a Honvéd Férfikarral közösen énekli a Hello, Purgatórium! című számot, amelynek egyik legjobb sora az, hogy "a generációzást sosem értettem" – pedig a Balaton Method generációs film is. A rendező Szimler Bálint viszonylag nagy karriert befutó rövidfilmje, az Itt vagyok, vagy a tavalyi év szintén széthájpolt mozija, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan kapcsán mindez egyértelmű volt. Ezek a filmek a 2010-es évek nagyvárosi bölcsész- és művészhallgatóinak, tervezőinek, kreatívjainak, zenészeinek és színészeinek útkereséséről, kallódásáról, közös élményeiről és dilemmáiról szólnak. A Balaton Method kapcsán ez kevésbé merült fel, mivel nem narratív alkotásról van szó, vagyis kevés sztori van benne. Pedig generációs ez is: életérzésében, módszereiben, ötleteiben, a megvalósítás igényességében. A Központból áthozott üres üvegekkel, a kapucnis pulcsiban és tornacipőben angolul éneklő arcokkal. Ez az olykor sötét erdőben járó, olykor lepukkant vonatokon utazó, roncsokban roadtrippelő, szállodák ablakában éneklő, hajnalig bulizó, restikben vodkát rendelő, közösségi finanszírozásból filmet készítő generáció jelenik meg a filmben. Már nem ülnek fel a 90-es évek lózungjainak, már történelemként idézik a Balaton-parton félmeztelenül éneklő Demjén Rózsit, de még keresik a megoldásokat arra, hogyan érezhetik otthon magukat zenében és képben, a nagyvárosban vagy a Balaton mellett. Azt hiszem, valahol buli van, énekli Supernem Szabi a film utolsó jelenetében, egy református templom szószékén állva. A Balaton immáron nemcsak a régi, hanem a mostani nyarakon is nagyot szól.
