Vajdai Vilmos TÁP Színháza Lö csibészekkel értelmezte újra Jean Paul Sartre Zárt tárgyalását.
Néha van egy olyan érzésem, a TÁP Színház azért csinál előadásokat, hogy röhöghessen azon, amit a kritikusok írnak róla. Ilyen előadás valahol a Lö csibészek is, amit a Hátsó Kapu nevű helyen ad elő Vajdai Vilmos társulata. A Mózsik Imre tollából és Jean Paul Sartre – Zárt tárgyalás című műve nyomán készült darab egy társulatról szól talán, akik a Zárt tárgyalást próbálják. Vagy inkább a Sartre tárgyalást. Vagy valaki mondja már ki a szerző neve után a darab címét anélkül, hogy beletörjön a nyelve! Na ugye.
Három ember egy szobában, négy színész egy zárt térben. Miért vannak bezárva? Mi a bűnük? Melyikük a hóhér? Össze fognak jönni? Milyen hatással vannak egymásra? A másik véleményéből szűrik le saját maguk igazságait? És ez jól van így?
A színészek jók és jól és érzik magukat a színpadon. Egger Géza pincére észrevehetetlenül rángatja láthatatlan zsinóron a történetet, karikíroz, amiben sokat segíti gumiarca. Babaluk Inezként Gergely Katalin testesíti meg a jégcsapot, Sridöm Eszter, azaz Piti Emőke pedig a szenvedélyt, de a szerepek folyamatosan felcserélődnek, egyedül Dobrágó Joszef (Végh Zsolt) karakterében tapasztalható valamiféle állandósult beletörődés, bár ő is folyton ellene beszél.
A Lö csibészek egy hangulat, annak viszont egyáltalán nem rossz. Valahogy úgy nem mondja meg, mit kell gondolni a szereplőkről, hogy ők mégis elmondják, hogy mit kell gondoljunk róluk, mégsem idegesítő. Nagyon jók a váltások, ahogyan a szerepből színésszé vedlenek, és vissza, az ember a végén már nem nagyon tudja, hogy mi is van valójában. De ez is rendben van.
A tér igen szűk, amitől a rendező, Vajdai Vilmos intimitást várt el, ez nem nagyon tud megszületni, bár valószínűleg azért sem, mert egyszerűen semmi levegő nincs a teljesen lezárt teremben. Ez a levegőtlenség mégis hozzátesz a darabhoz, amitől a fülledtség amúgy sem áll messze, bár a nyakunkon végigfolyó izzadságnak kevesen örülhetnek szívből. Az sem könnyíti meg a színészek dolgát, hogy nincs még kialakítva, hogyan ne jöjjenek be az olvasással küszködő emberek a Hátsó Kapuba az utcáról (az ajtóra ugyan ki volt írva, hogy előadás van, mégis ketten is betrappoltak és céltalanul toporogtak egy bordó függöny mögött, mire rájöttek, hogy itt még elég sokáig kell állniuk) az előadás közben. Úgy fest azonban, hogy mindez a nézőket valamivel jobban zavarta, mint a színészeket, ami üdvözítő, de hogy mennyivel jobb lehetett volna az előadás, ha ez nincs, azt sosem tudjuk meg.
Amennyire mi tudjuk, Vajdai hezitált, hogy ne vigye-e vissza az előadást a Jurányiba, ahol már a tavalyi színházi évadban bemutatták, de végül marad minden a régiben, és a továbbiakban igyekeznek a teret barátságosabbá tenni, bár szerintünk nem feltétlenül muszáj. Mi így is szerettük a Lö csibészeket, aminek alcímére az előadás elején a rendező szájából elhangzó verziókra lehet szavazni. Nézzék meg, bár dönteni úgyis csak a darab után tudnak.
