Schilling Árpád megőrült. Megbolondult, mert nem tudta tovább cipelni a meg nem értett művészek terhét, fogta inkább társulatát, és odamondott megint egyet. Hogy hova? Hát mindenhova, de leginkább saját magát dobta oda nézőinek teljes, meztelen valójában.
És az esztelen valójában, mert a Trafóban bemutatott Lúzer tényleg az esztelen valóról szól. Szörnyű utópia, egy kétségbeesett művész fuldokló kapálózása. De ez a művész tökéletesen tisztán látja önmagát kívülről, és öniróniájával sebészkési precizitással hatol át saját testén. Schilling jó, elemelten is jó, még úgyis jó, hogy olykor iszonyatosan nehéz nézni új darabját, ami úgy szól róla, hogy a feleségéről szól. A magyar színésznőről szól. Meg az egyszer majd a pofánkba röhögő Schillingről szól.
A darab úgy kezdődik, hogy a rendező felsorolja mindazt, ami bántja a lelkét. Hogy az állam kiröhögi, és megpróbálja ellehetetleníteni őt és társulatát. Hogy kész, vége, semminek nincs értelme a továbbiakban, az állampolgár nem más, mint nyuszika a bazdmeg a fűnyírodat-os mesében. Ugrálhat az ember, amíg jólesik, úgyis süket fülekre talál. Monológjában elmegy a végsőkig, polgárpukkasztó performanszának végén saját meztelen testét használva államellenes faliújságnak. Amikor már kínosan feszengve mindenki azt érzi, kész, vége, Schilling végérvényesen megőrült, akkor az egyik néző (Ördög Tamás) felugrik, és a pofájába mondja azt, amit ekkora már a legelvakultabb Schilling-rajongó is érez, hogy ez már sok. Hogy egy kiégett rendező, aki csak rinyál, ahelyett, hogy azzal foglalkozna, amihez ért. Egy szánalmas meztelen férfi hadakozik a színpadon kollégájával, és az egész annyira megalázó, hogy egy pillanatra még az is beugrik, hogy spontán, hiszen ki az, aki ilyen helyzetbe hozná saját magát?
Persze nem rögtönzés, nem is a valóság, hanem csak ügyes indítás. Itt senki nem fogja azt mondani egy Schilling darabra, hogy unalmasan nyit, az tuti. Mert az igazi lúzer mégsem ő, hanem a felesége (Sárosdi Lilla), aki mindezt állandó statisztaként elszenvedi mellette. Aki annyira színész, hogy gondolkodás nélkül cselekszik. Akivel bármit meg lehet csináltatni a szent művészet égisze alatt, és ezt ebben a darabban be is mutattatják vele. Láng Annamária játssza a külföldre szakadt rendező-énekesnőt, aki hazatér, hogy uniós pénzekből színpadra állítson valamit, akármit, a lényeg, hogy üssön, és üt is.
"Színész vagyok, ez a munkám"
– mondja Sárosdi, olyan álnaiv természetességgel, mintha közben nem két kollégájának a farkát verné egy kanapén, anyaszült meztelenül. Ekkorra pucér testét már végiglocsolták igazi borral, meghintették tollakkal, épphogy keresztre nem feszítették. Testét megölni nincs szükségük, a lelke is éppen elég. Mikor végre megkapja vörös estélyijét a színpadon már minden egy David Lynch-filmre emlékeztet, egy alternatív valóságra, amiben semmi sem számít, és minden érték, amire rámondják, hogy az. Meg is érkezik a vállveregetés odaföntről Terhes Sándor személyében, aki egy másik karrierlehetőség felé terelgeti főhősnőnket, miközben behatóan megvizsgálja a nemi szervét, hogy biztos alkalmas-e szerepre. Schilling, a férj Batman szerelésben nézi végig az egészet, majd elveri feleségét, aki annak ellenére elhagyja, hogy Schilling Csehovot ígér neki.
A rendező immár új asszonykával (Kiss-Végh Emőke) eljut a teljes leépülésig, már nem lázad, nem rendez, magatehetetlenül fekszik, és pelenkázzák. Hogy ebből az állapotból mi zökkentené ki? Hát, mondjuk egy Kossuth-díj. Meg is kapja, mert ő már rájött, hogy nekik csak a remény színháza juthat osztályrészül. De amíg mindez valósággá válik, várnunk kell, és Terhes felhúzza az időkaput a nézők és az előadás között, hogy ha valaki addig nem értette volna.
Mondják, hogy bizonyos szempontból A párt (erről kritikánk itt) folytatása a Lúzer, de szerintem annál sokkal erősebb lett, mindenféle szempontból. Nagyon jót tesz neki, hogy egyáltalán nincs túlnyújtva, a másfél óra viszont annyira intenzív, hogy a nézőnek tényleg nehéz eldönteni, szeresse vagy gyűlölje a látottakat. Egy valamit viszont biztos lehet érezni közben: hogy azért jó lenne, ha Schilling rendezne még Csehovot.
