A Borgman című film szürreális, sokkoló, gonosz és vicces. Pont, mint az ördög maga.
Ha valaki az elmúlt 50 év valamelyikében született, már ismeri a betűket és nem egy dobozban él azóta – tehát mondjuk olvasta Bulgakov Mester és Margaritáját –, annak teljesen egyértelmű, hogy a) a gonosz mindig vonzó, b) általában emberi alakban csinál hülyét mindenkiből c) ebbe sokan belehalnak. Nagyjából ezt gondolja a világról Alex van Warmerdam rendező is, akinek groteszk thrillerjében egy csavargó költözteti be magát – és aztán hű kisegítő személyzetét is - egy tökéletes család otthonába, hogy aztán meginduljon a sötét komédiába ágyazott események sora.
A Borgman 38 éve az első holland film, ami bekerült a Cannes-i versenyprogramba, sőt az Oscar-díjra is nevezték, és egyáltalán nem érdemtelenül. Sajátos hangulatával és szürreális humorával gyorsan beszippant egy világba, ami - bár nem Svédországban járunk - olyan, mintha egy vadonatúj IKEA ágykeretbe szorult, félig elbomlott, de legalább bájosan mosolygó hulla mellett heverésznénk. Van itt misztikum, sokkoló fordulatok meg sejthetően némi fekete mágia is, de persze az sem lehetetlen, hogy csak valami hallucinogén anyag került a családi reggelibe.
Bizonyos jeleneteknél nem tűnik túlzásnak az sem, hogy a kritikusok David Lynch munkáihoz hasonlítják a filmet. A bizarr karakterek és delíriumos rémálmoknak beillő képek mellett Warmerdam abban is a mesterre hajaz, hogy néhány ponton kétségessé válik, egyáltalán van-e valaki (őt is beleértve), aki tudja, miről szól a film, és mi lesz a végkifejlet.
A színészválasztás minden szinten erőssége a filmnek, minden karakter tökéletesen illik a helyére, bár tény, hogy a főszereplő, Camiel Borgman visz mindent, én nem csak a történetben. Jan Bijvoet annyira karizmatikus, és annyira telitalálat a gonosz megtestesüléseként, hogy újra érdemes elővenni Bulgakovot. A sötét oldal szexepilje ugyanis nem hétköznapi, és ahogy Woland, úgy Camiel sem testi adottságaitól lesz ellenállhatatlan – sőt, kifejezetten taszító és ijesztő - mégsem kérdés egy percig sem, hogy ha mi állnánk a zavarodott agyú feleség helyén, legalább annyira a hatása alá kerülnénk.
A Borgman nem nélkülöz egy kis társadalomkritikát sem, igaz, néhány felszínes és poénos beszólásnál nem megy mélyebbre. Ha van bármi üzenete azon kívül, hogy Jézus egy lúzer, aki csak magával törődik, akkor az, hogy a gonosz úgyis okosabb nálunk, és bármi, bármikor megtörténhet. Szóval inkább igyunk meg egy pohár bort, ami így vagy úgy, de megoldja a dolgokat.
Azon lehetne vitatkozni, hogy a film tempója vajon nem túl lassú-e, de valahogy mégsincs benne sok üresjárat, eredetiség, humor, és remek alakítás annál inkább. Mindenesetre, ha valakihez egyszer becsöngetne egy szuggesztív tekintetű hajléktalan, hogy fürdeni szeretne, társadalmi és szociális érzékenység ide vagy oda, a legjobb, ha gyorsan bezárja az ajtót.
A Borgman, amelynek plakátját az egyébként rajzairól és biciklijeiről ismert Merényi Dániel tervezte, április 24-től látható a magyar mozikban.
