Segíteni mindig kell, és lehet is, vallja a The Carbonfools énekese, ám ahogy Monthy Python szerint a spanyol inkvizícióra, úgy talán a haiti állapotokra sem számít senki, legalábbis messziről. Közelről viszont már lehetetlen kikerülni a szembesülést, így marad a feszültség, a félelem és a saját határok tologatása. Fehér Balázs 12 napot töltött egy sérült gyerekeknek otthont adó árvaházban, és bár a dolgok nem teljesen úgy alakultak, ahogy tervezte, mégsem bánta meg, hogy belevágott.
Nyilvánvaló a kérdés, hogy hogyan kerültél te egy haiti árvaházba?
A haiti Hope Home vezetője, Nemere Dóra még tavaly elhívott fellépni egy jótékonysági rendezvényre. Ott láttam egy rövidfilmet az árvaházról, és találkoztam ennek a nemzetközi szervezetnek a két alapítójával. Elképesztő munkát végeznek, már akkor eldöntöttem, hogy ahogy tudok, mindenképp kimegyek majd segíteni. Úgy kétévenként egyébként is el szoktam vonulni a "civilizált" világ elől, hogy feltöltődjek és rendszerezzem a gondolataimat. Ez kezdetben izgalmas kalandnak, később inkább kálváriának tűnt.
Mitől változott egy ilyen alapvetően jó dolog kálváriává?
Azzal kezdődött, hogy Dórit még az utazásom előtt meglőtték, és abban a pár órában, amikor kórházban volt, kétszer is kirabolták a házat, amiben később én is laktam. Mit mondjak, amikor megérkeztem, nem aludtam jól. A nappalok sem voltak jobbak, azt kell, hogy mondjam, nem éreztem biztonságban az életemet. Ezt csak fokozta, hogy megismerkedtem egy rettentő szimpatikus volt légiós sráccal, Lacival, aki rengeteget mesélt arról, hogy kit hogyan öltek meg vagy raboltak ki Haitin.
Hogy nézett ki kint egy napod? Mi volt a munkád?
Szociális munkásnak mentem, emellett persze vittem magammal azt a 2700 dollárt is, amit a zenekarral gyűjtöttünk össze decemberben, egy különleges koncerten. Megpróbáltam mindenben segíteni Dórinak, amiben csak szüksége volt rám, a szemétkiviteltől a bevásárláson keresztül a szobák kifestéséig. A Hope Home-ban mindig van mit csinálni. Volt olyan kislány, aki vízfejjel született, ezért ágyhoz van kötve egész életében, egy másiknak az volt a kényszerképzete, hogy fáj a hasa. Többször is megvizsgálták, de nem találtak olyan valódi okot, ami ilyen tünetekkel jár, de mégis azt mondta , hogy annyira fáj neki, hogy szinte minden idejét a földön fekve töltötte magzatpózban. Hamar átértékelődik minden, amikor találkozol egy HIV-fertőzött, árva kisgyerekkel.
Gondolom azért nem ért meglepetésként, hogy ilyen állapotok vannak ebben az országban.
Szeretek semmit nem tudni az úticélomról, és mindent ott megoldani, ez nekem benne a kaland. Haitivel kapcsolatban persze egy idő után összeállt a kép, és rájöttem, hogy ez egy nagyon kemény hely – ahogy ezt sejteni lehetett. Emiatt volt egy teljes hónap az utazás előtt, ami szinte hasonló feszültségben telt, mint végül maga az út. Konkrét támadást szerencsére nem éltem át, de bőven elég volt a tudat is, hogy Haitin az emberélet pár dollarnál többet nem ér.
Volt olyan pont, amikor teljesen kiborultál?
Ez inkább egy folyamat volt, és a félelem mellett más dolgok is bekapcsolódtak. Láttam például Dóri reménytelennek tűnő küzdelmeit nap mint nap. Haitin nincs középréteg: vannak a nagyon gazdagok, és onnantól lefelé mindenki súlytalan. Hiába vagy fehér, hiába vezetsz egy árvaházat, ahol az ő országuk beteg gyerekeit gondozod, hiába épp most lőttek lábon, pont ugyanúgy átnéznek rajtad, mint bárkin, akinek nincsenek milliói. Semmi sem működik csak úgy, ahogy nálunk megszokott, mindenért harcolni kell. Ezért is rettentően tisztelem és szeretem Dórit, aki ettől függetlenül rengeteg dolgot elért már odakint!
De nem is országos problémákat mentél megoldani, hanem segíteni egy barátnak.
Igen, de szerintem nem lehet úgy segíteni valakinek, ha folyamatosan feszült vagy ezektől a dolgoktól. A korábbi útjaimon, egy buddhista templomban, vagy egy zarándokúton mindig éreztem, hogy fejben is jelen vagyok. Azt gondoltam, itt sem fognak a napi problémák abban befolyásolni, hogy arra koncentráljak, amiért jöttem. Próbáltam győzködni magam, hogy ezt akartam, itt vagyok, itt vannak a gyerekek, de nem ment. Az elején még el tudtam terelni a figyelmemet, de egy idő után a félelem mindentől elszakított. Olyan volt, mint amikor pánikrohama van valakinek. Hiába tudja, hogy lehetne épp jól is, mégis képtelen változtatni. Végül már úgy éreztem, hogy a gyerekekkel sem tudok úgy foglalkozni, ahogy elterveztem vagy szerettem volna.
Azért lássuk be, amikor az ember másokon segít, alapvetően a saját lelkének tesz jót. De összejöhet bármilyen jó érzés egy ilyen helyzetben?
Mindentől függetlenül, én nem mondanám azt, hogy ez most nem jött össze. Ebben az egészben rengeteg munka volt. A decemberi koncerttel nagyon sokat foglalkoztunk, én is rengetegek melóztam már itthon is, kint pedig úgy gondolom, hogy önmagamhoz képest erőn felül teljesítettem. Ha ott tartanék a kint megtapasztalt helyzet feldolgozásában, hogy ki tudnám mondani, hogy büszke vagyok magamra, akkor meg is tenném, de rengeteg dolog kavarog bennem még most is. Félre ne érts, nem bántam meg. Engem úgy neveltek, hogy kötelességünk a közösségi felelősségvállalás, mindig lehet és kell is segíteni, és én ezentúl is segítek majd. De látnunk kell a saját korlátainkat. Ez olyan, mint ha a repülőn nem a saját arcod elé teszed először az oxigénmaszkot: akkor nem tudsz már másokon érdemben segíteni. Úgy tűnik, nekem Haitire kellett elmennem ahhoz, hogy rájöjjek, nem vagyok képes mindenkin segíteni egyelőre, bármennyire is szeretnék. Remélem egyszer majd elérem azt is, de egyelőre megpróbálok úgy segíteni, ahogy én igazán tudok, zenével.
Az elmúlt időszakban újra felpörgött az élet a The Carbonfools körül is, a kérdés csak az, mennyire sikerült ilyen körülmények között ehhez feltöltődnöd?
Visszagondolva egyértelmű, hogy nem ezzel kellett volna töltenem a pihenőidőmet. De tudod mit? Mégis! Biztos ennek is "beérik majd a gyümölcse". Az igaz, hogy nem azzal töltöttem a "szünidőt", hogy pihentem, pedig egy kicsi rám fért volna. Az előző évünk borzalmasan sok munkával telt, a tavaszi turné kezdetétől 120 koncertünk volt, ami rengeteg. Az ember mókuskerékben érzi magát, ráadásul 30 évesen nálam is eljött valamiféle identitásátalakulás, így nem csak fizikailag, de lelkileg is nagyon kemény időszak volt. Talán ennek volt egy kicsúcsosodása ez a haiti út. Szerencsére, amit most csinálunk, az engem sokkal jobban feltölt, mint bármiféle pihenés. Éppen elkészült a Closer című új dalunk, és a hozzá tartozó klip, folytatódnak az új nagylemez további dalainak munkálatai is, és lassan elindulnak a tavaszi-nyári koncertek.
