Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ami önmagában véve még nem volna baj, ha legalább megdugná Kováts Adélt a színpadon. De még azt sem.
Mindenki megnyugodhat: a Radnótiban még mindig tudnak színházat csinálni. Igazi régi színházat, klasszikus és nagyszabású díszletekkel, klasszikus, sőt olykor gyönyörű jelmezekkel. Nincs ez másként az Anatol és a nők esetében sem; kerestek egy hellyel-közzel Anatolosítható színészt (Pál András) mellé pár színésznőt (középkorú dámát ebben a színházban csak Kováts Adél játszhat) és már készen is álltak, hogy színre vigyék Arthur Schnitzler 1893-ban még igen frivolnak számító drámáját, az Anatol és a nőket.
A kétórás előadás minden tekintetében korrekt. Bálint András rendező se nem bonyolította, se nem modernizálta a történet, hanem csak szépen, egyszerűen elmesélte. Adott a hipnotizőr-költő-úrifiú Anatol, aki egyre-másra hódítja a női szíveket és rendel alá mindent a szerelemnek. Ezekbe a komolyabb és kevésbé komoly kapcsolatokba enged betekintést a nézőnek az amúgy legjobb indulattal is csak közepesnek számító színmű. Jó, arról nem tudunk nyilatkozni, hogy milyen volt az ezernyolcszázas évek végén, de most semmilyen.
Nem tudom, miért érdekelne bárkit is ennek a nőcsábásznak bármelyik hódítása, és erre a darab sem ad választ. Maga Anatol mérsékelten izgalmas figura, és ehhez Pál András kölyökkutyás bája sem tud túl sokat hozzátenni. Mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki úri passzióból csajozik, mert annyira nem tudja magát mással lekötni; mert szeretethiánya van; mert hajtja a vére, et cetera; hogy erről azért kár színdarabot írni. Anatol viszont sajnos nem több ennél.
A történetben Anatol öt nőjét ismerhetjük meg, de szex nincs benne, max túlfűtött erotika. Mintha még mindig 1893 lenne, és a nézőnek el kellene pirulnia, amiért a korhű kosztümökben egymásnak eső szerelmesek egy harmadik jelenlevő előtt csókolóznak. Skandallum! Botrány! Ugyan. Szinte könyörgünk a darab végére, hogy legyen már valami, ehelyett totál kiszámítható történéseket, és (az egyébként isteni testű) Szávai Viktória közepesen bepróbált hisztériáját kapjuk, de még így is örülhetünk, mert Anatol többi nőjét legalább nem kell megismernünk.
Most, hogy így lehúztuk, be kell valljuk: a darab ennek ellenére szórakoztató, és színészi játékra sem lehet panasz. Schneider Zoltán például egészen üdítő a jóbarát Max szerepében, már ha lélekben visszautazunk a kilencvenes évek elejére, és onnan nézzük az előadást. A múlt századfordulós bécsi nőknek is mindannyian megfelelnek, bár Petrik Andrea Annie nevű színésznője néha kicsit túllő a célon, ehhez nem elég groteszk a rendezés. Kováts Adél, bár gyönyörű, csuklóból hozza a könnyeit patakokban nyelő, tisztességes férjes asszonyt – ha máshol nem, legalább itt ellene mehettek volna a történetnek a látottak, de nem, még véletlenül sem. A katarzis elmarad, jöhet egy újabb nyomorult szerető.
Ebben a feldolgozásban Anatol nem is lehet több egy üres, némi munkára meg egy jobb pszichológusra szoruló pöcsnél, akit az égvilágon senki nem szembesít a valósággal. És ez így, több mint kétezer évvel Krisztus után kicsit már akkor is kevés, ha közismert, hogy a Radnóti egy konzervatívabb vonalat képviselő színház. De ha már erre a darabra esett a választás, most sajnos nem a direktornak kellett volna megrendeznie.
