Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Idegen a tónál című film nem feltétlenül tesz jót a homoszexuális propagandának, de bemutatja a szubkultúránk színeinek egy meglehetősen nyers és megosztó árnyalatát. Steiner Kristóf moziba ment.
Az Idegen a tónál amellett, hogy kegyetlenül hiteles képet fest egy sokak számára ismetlen, mások számára pedig túl jól ismert, ám módszeresen szőnyeg alá sepert világról, valójában szexuális beállítottságra való tekintet nélkül mindannyiunknak hasznos tanulmány. Mert olyan emberek hétköznapi tragédiáit mutatja be, akik nem merték felvállalni önmagukat, és ez a titkolózás vezetett végzetes tragédiához. A hazai mozikban március 6-án mutatják be Alain Guiraudie filmét, amivel idén rendezői díjat nyert Cannes-ban.
Adott egy férfi, aki a nyár majd' minden napját egy festői szépségű tó partján tölti, annak reményében, hogy ott minél gyakrabban és minél jobbakat szexelhessen. És szexel is – még negyed óra sem telik el a filmből, de már simán végignéztük, ahogy a főhősünk farkát kiveri egy idegen, majd elélvezés után elbúcsúznak egymástól, és megy tovább a sztori. A mozi egy ideig afféle szociológiai tanulmány a meleg pasik promoszkuitásáról, aztán egyszercsak történik valami: bekerül a képbe egy férfi, aki nem olyan, mint a többiek. Még magányosabb. És aki igazán magányos, az bármire képes – hiszen senki más nem számít az életében, csak önmaga. Akinek pedig senki sem számít, annak semmi sem fáj. Az sem, ha fájdalmat okoz másoknak. Az sem, ha megfoszt valakit a boldogságtól, vagy történetesen az élettől.
És bár mindez rendkívül szentimentálisan hangzik, a hamarosan nálunk is mozikba kerülő alkotás nem egy klasszikus „melegfilm”. Nem csak azért, mert bizonyos képkockák alapján sokkal inkább hasonlít egy gay pornóra, mint egy egy úgynevezett „művészfilmre” a Cannes-i Filmfesztiválról. Sokkal inkább azért, mert a „Túl a barátságon”, vagy a „Madárfészek” című filmekkel szemben ez a film nem próbálja meggyőzni a nézőt arról, hogy a melegek mind szeretetre méltó, vicces, és instant módon szórakoztató emberek. Melegként nézve fájdalmasan reális – még akkor is, ha közülünk (szerencsére) valószínűleg nem sokan öltek bele egy tóba egy exszeretőt. Vagy szerettek bele egy gyilkosba.
Homoszexualitás és tudathasadás
Azt viszont már többen elmondhatjuk magunkról, hogy szexeltünk olyasvalakivel, akinek a nevét sem tudtuk. Ezzel perce nem hencegünk – legfeljebb a nagyon közeli barátainknak említjük. Ebben a világban homoszexuális férfinak lenni kissé tudathasadásos állapot. Egyfelől folyamatosan azt kell propagálnunk magunkról, hogy családi albumba illő, felelősségteljes párokat alkotunk az azonos nemű szerelmünkkel, másfelől viszont éppen olyan férfiak vagyunk, mint heteroszexuális társaink. És most nem feltétlen a férfilét lovagias, előzékeny, hősies és erős oldalára gondolok – sokkal inkább a szexmániás szociopatára, aki nem szereti, és igazából nem is nagyon tudja elmagyarázni az érzéseit. Oké, ezek persze nem kizárólag férfi „érdemek”, de ha igazán őszinték akarunk lenni, valószínűleg kevesebb nő fizetett (akár rendszeresen) szexért, mint férfi. Nők számára fenntartott éjszakai klubok sincsenek minden sarkon, és jóval kevesebb fiú specializálódik arra a szakmára, hogy szexi fehérneműben riszálja magát egy színpadon, mint ahány lány. Ugyanakkor mi, meleg férfiak hasonló helyzetben vagyunk a nőkhöz: amikor egy hetero féfi kúrja halomra a csajokat, az menő kujon lesz, ám ha mi bonyolódunk felszínes szexkapcsolatokba, automatikusan gusztuslatan vírushordozó ribancok leszünk a társadalom szemében.
Így szexelünk mi
Ennek ellenére én most épp olyan őszinte leszek, mint a film, amelyről írok: a meleg férfiaknak nem kell fizetnünk a szexért, ha történetesen kedvünk szottyanna egy vadidegennel közelebbről megismerkedni. Ugyanis legyünk a világ (majdnem) bármely pontján, egészen biztosan akad a közelünkben néhány másik homoszexuális (vagy önmagát heteroszexuálisnak valló, de azért mégiscsak pasikkal szexelő) férfi, aki szintén szexre vágyik ebben a pillanatban. A kihívás az, hogy hogyan találjuk meg őket. Erre pedig minden kornak megvoltak a maga módszerei – manapság az internet, és az okostelefon alkalmazások, korábban pedig a cruising parkok és bárok. Ez a szóösszetétel vélhetően sokaknak egészen idegen, ezért hadd magyarázzam el: a világ nagyvárosainak és vidékeinek számtalan olyan pontja van, amelyről többé-kevésbé köztudott, hogy meleg férfiak sétálgatnak arra némi szex reményében. Lehet ez egy vonatpályaudvar melletti park, egy bevásárlóközpont nyilvános vécéje, vagy egy vízparti nem-hivatalos nudista strand.
A felelősség nem gender-kérdés
Hogy mi történik ezeken a helyszíneken, azt természetesen nem fogom részletezni - egyrészt azért, mert a Díványnak nem kifejezetten profilja a homoszexuális pornográf irodalom, másrészt mert bár írtam már filmkritikát melegpornóról, ez a film sokkal naturistább egy szépen bevilágított, pusztán szórakoztatásra szánt felnőttfilmnél. Tudni viszont jó róla – nem azért, hogy még több trágár becsmérlő jelzőt aggathassunk a buzikra. Sokan közülünk azért kényszerülnek arra, hogy közterületen, egy bokor takarásában szexeljenek, mert a világ körülöttük arra van berendezkedve, hogy megítélje, elutasítsa és kilökje a melegeket. Néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy két férfi kézenfogva sétálgathasson az utcán, vagy megcsókolhassa egymást egy étteremben a vacsora felett. Nem túl meglepő, hogy felszínes és gyors szexkapcsolatokba menekültünk – hiszen rengetegen közülünk képtelenek megbirkózni a ténnyel: ahhoz, hogy boldogok legyünk, el kell fogadnunk, fel kell vállalnunk önmagunkat. Ehhez pedig arra van szükségünk, hogy megértsük: ítélkezés helyett segítenünk kell egymáson. Beszélgetnünk kell. Őszintének kell lennünk. Szeretnünk kell. Mert legyünk hetero-, homo-, bi-, vagy akár aszexuálisok, mindannyian komoly felelősséggel tartozunk egymásért.
Az élet megy tovább
A filmben van egy jelenet, amelyben egy gyilkossági nyomozó azt mondja a főhősnek: „Furcsák maguk. Az egyikük meghal – egy rejtélyes idegen befojtja a tóba. Egy nap sem múlik el, és maguk ismét itt vannak, egymás karjaiban, miközben semmit sem tudnak a másikról. Lehet, hogy egy pszichopata meleggyilkos van maguk között. Egyikük holtteste napokon át lebegett a tó felszínén – ez nem érinti meg?” A fiú azt feleli: „Az életnek mennie kell tovább, nem?” Ezen a ponton konkrétan elsírtam magam – ami azért egy gay-pornó-thriller esetében nem egyértelmű reakció. Azon merengtem, vajon változott-e annyit a társadalmunk a nyolcvanas évek vége óta (amikor a film játszódik), hogy ki merjük jelenteni: ma már jobban számítunk egymásnak. Akárhogy is, az Idegen a tónál lerántott egy képzeletbeli leplet egy témáról, amely mindannyiunkat érint – még ha nem is feltétlenül tesz jót a homoszexuális propagandának abból a szempontból, hogy bemutatja a szubkultúránk színeinek egy meglehetősen nyers és megosztó árnyalatát.
