Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Igen, látott. Kötter Tamás Rablóhalak című novelláskötetéből azt is megtudja, hogyan néznek ki, hová járnak, és hogyan érzik magukat. Általában szarul.
Igen, látott, legfeljebb nem tud róla. Persze, fehér cápa ott csak metaforák szintjén fordul elő, ahogy szivarcápa vagy kalauzhal is: valójában jól menő üzletembernek, brókernek, ügyvédnek látszanak. És a Liszt Ferenc tér mellett több ismerős budapesti helyszínen is megfordulnak Kötter Tamás novelláiban, melyeket a Rablóhalak című kötetben foglalt össze.
Ha most a Tőzsdecápák jut eszébe Michael Douglasszel, nem jár nagyon távol a valóságtól – de túl közel sem. A Rablóhalak történetei ugyanis itt játszódnak a közvetlen közelünkben, Budapesten, olyan helyszíneken, melyeket legtöbbünk nagyon jól ismer. Ugyanakkor egy másik világban, ami sokunk számára ismeretlen: a felső tízezer világában, melyről a magyar szépirodalomban nemigen olvashattunk más szerzőtől. Eddig. Mert most jött ez a Kötter Tamás nevű első kötetes író, aki nem mellesleg ügyvédként dolgozik, és mint ilyen, belülről ismeri ezt a világot: az üzleti szférát, a rablóhalak mélytengeri világát, annak minden résztvevőjével együtt, és mindezt most bemutatja nekünk.
Kötter jól ismeri például Jánost, aki az apósa egyik cégét vezeti, és a napi szolárium-konditerem-proteinturmix szentháromság, valamint az üzleti reggeli-ebéd-vacsora programjai közé ékelődött megbeszélések monotóniájából csak az képes kizökkenteni, hogy a szeretője kitálalni készül a feleségének. Persze ekkor sem az érinti meg, hogy egyiket, vagy másikat elveszítené, inkább egzisztenciája miatt aggódik. Ő és barátai a fehér cápák, akik – ahogy ez a kötetben többször is elhangzik – "reggelikre, ebédekre, vacsorákra járnak a cég fontos és kevésbé fontos ügyfeleivel. A cég számlájára, de természetesen a cég érdekében". Kötter ismeri Danielt is, a francia életművészt, aki Budapesten ragadt, ahol a lehetőségek tengerében él, mint hal a vízben, miközben saját vállalkozásokba kezd, melyek rendre becsődölnek. Külsőségeiben a felső tízezer életmódját igyekszik élni – vagy legalábbis azt a látszatot próbálja kelteni –, és közben észre sem veszi, hogy mennyire függ tőlük. De ha észreveszi, sem változtat semmin, bárkiről lemond, képtelen a fejlődésre, örökre élősködő marad. Ő ennek a budapesti pocsolyának a szivarcápája, aki a fehér cápa oldalából harapdálhat ki húsdarabokat, de ő maga nagy fehér cápa sose lesz. És ismeri Pétert, az ügyvédi iroda osztályvezető-helyettesét, aki éjszakákon át dolgozik főnöke helyett, miközben az osztály bohócaként C3PO-imitátori magánszámokkal szórakoztatja kollégáit. És bár évek óta az osztályvezetői székre áhítozik, nem tudja, hogy ő ennek a ragadózóvilágnak csak a kalauzhala, akiből szintén nem lesz soha fehér cápa: csak arra kell, hogy elpusztítsa az élősködőket és tisztán tartsa a fogsorát. Szimbiózisban él a nagyragadozóval, mindketten egymásra szorulnak, de kasztjaik közt nincs átjárhatóság.
Az eddigiek alapján sem nehéz felfedezni az erős párhuzamot Kötter Tamás könyve és Bret Easton Ellis munkássága között, bár ha az önálló novellákat olvassuk, kevésbé érezzük ezt. A témaválasztás is hasonló, és helyenként a szereplők környezetének, ruházatának és frizurájának aprólékos részletezése is Ellistől ismerős, ugyanakkor mégiscsak napjaink Budapestjén járunk, Kötter írásai pedig nem egyszerű Ellis-parafrázisok. Ha már összehasonlítunk, úgy is fogalmazhatnánk: olyan részletességgel ír mindezekről, mint amilyen romantikával Jókai jellemezte annak idején a szereplőit körülvevő tájat.
Az író stílusa azonban egyértelműen se nem Elllis, se nem Jókai: teljesen egyedi hang, nyelvezete szikár, rengeteg tőmondattal teletűzdelt, amilyen a mai magyar nyelv kifejezésvilága. Elsőkötetes szerzőként is kiforrott, határozott és tudatos eszközkészlettel rendelkezik. Hatásosan használja például az ismétlést szereplői jelmondataiban. "Benne vagyok néhány kisebb és nagyobb üzletben, vagy éppen most fejezek be párat" - ismételgetik életművészei folyton, s ez a mondat minden visszatérésekor egyre ironikusabbnak hangzik. Szerencsére irónia amúgy is szorult a könyvbe: amikor például János azon morfondírozik, hogyan tudná kitálalással fenyegető szeretőjét elhallgattatni, az erőszakos megoldás is felmerül benne – és végül csak praktikus okokból veti el a lehetőséget, mondván, ilyen rövid idő alatt bérgyilkost se találna.
Nem mehetünk el szó nélkül a kötet képregénybe illő rajzai mellett sem, melyek oly módon illusztrálják a novellákat, hogy közben szinte Tarantino-filmként látjuk megelevenedni az olvasottakat (persze, Oliver Stone neve is felmerülhet újra, csak ezúttal a Született gyilkosok betépetten ámokfutós rajzfilmbetétei miatt).
Hasonlóképp fontosak a mottók, melyek hol a Heaven Street Seventől, hol J. R. R. Tolkientől, hol pedig a Startapró párkereső rovatából idéznek. Ez utóbbiak terén Kötter már-már pimasz is: Cher-idézetet tenni szépirodalmi kötet nyitó mottójaként minimum tudatos kikacsintás Pat Batemanre és az ő Whitney Houston-monológjára (amit csak megerősít, hogy a második nyitómottó aztán tényleg az Amerikai Pszichóból származik). A kikacsintás gesztusán túl azonban Kötternél a Cher-idézetnek a tartalma is nagyon lényeges: a "Jobb gazdagnak lenni, mint szegénynek. Jobb fiatalnak lenni, mint öregnek" igazsága az ő írásaiban hol visszaigazolódni, hol megcáfolódni látszik.
Hiszen a történetek legfontosabb tartalma nem a sztorikban, hanem a szereplők fejében zúgó gondolatokban, a lelkükből tükröződő sivárságban rejlik. A Rablóhalak szereplői gazdagságuk és fiatalságuk ellenére állandóan várakoznak: lehetőségekre, boldogságra, vagy csak arra, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, nem is tudván, mit is keresnek valójában. Világukat eközben (vagy épp emiatt) üresnek, sivárnak érzik, igazolva a közhellyé vált mondatot: a pénz nem boldogít. És Kötternek ezt már-már el is lehet hinni.
Kötter Tamás: Rablóhalak (Kalligram Kiadó, 2013)
