Tragikus sorsú publicista volt, aki csodálattal, tisztelettel, szeretettel, indulattal, szenvedéllyel írt az emberekről.
Bächer Iván hosszú betegség után, december másodikán hunyt el. Az 56 évet élt író és publicista húsz kötetet jelentetett meg, és hogy miért is érdemes az írásait a kezünkbe venni, azt nálunk sokkal jobban megfogalmazta Nyáry Krisztián az ő Facebook oldalán, a következőket írta: "...Bächer Iván szelíd. Úgy tud írni, hogy elaludjon a hétköznapi indulat. Hogy jó legyen könyvvel a kezünkben végigdőlni a kanapén. Ilyenkor többnyire kutyákról ír. Vagy szódásüvegekről. Bächer Iván dühös. Ilyenkor többnyire emberekről ír. Valójában akkor a legdühösebb amikor szelíd. Nem akkor, amikor ököllel veri a zongorát, hanem amikor szelíden és tárgyilagosan elejt még egy fél mondatot. Az igazságról és a halálról szólnak ezek. Bächer Iván szomorú történeteket ír. Ezeken is lehet nevetni azért. Bächer Iván a boldogságról ír. Ilyenkor elszomorodunk. Bächer Iván Chopint játszik, ha nem ír. De akkor is Chopint játszik, amikor igen. Az, hogy Bächer Iván ma meghalt, nem is változtat ezen."
Szépíró esetén amúgy is kézenfekvő olvasással emlékezni, így most ezek közül a kutyás, emberi, szelíd és szomorú vagy boldog történetek közül ajánlunk pár kedvencet.
Elsőként a Hatlábúról beszélnénk, mert úgy tűnik, ez sokak kedvence a szerzőtől, nyilván nem véletlenül. Nem árt, ha olvasója szereti az állatokat és a könnyedebb történeteket, ebben ugyanis a szerző elsősorban a kutyás lét hétköznapjairól ír, ami azért inkább akkor izgalmas, ha van is háziállatunk, de így karácsony körül arra is kiváló lehet, hogy meggyőzzük hozzátartozóinkat a háziállattartás előnyeiről, hiszen a szerzőnek is csak negyven körül lett kutyája.
Ha kicsit komolyabban vesszük magunkat, Bächert akkor is bármikor bátran a kezünkbe vehetjük, hiszen írt ő például családregényt, nem is egyet, ezek közül is az egyik legjobban sikerült a Kutya Mandovszky. Ebben 1899 őszétől egy évszázadon át követhetjük a Romlaky család kalandos életét, ami nemcsak egy szomorú történet vidám köntösben, de korhű társadalomkritika is egyben. Persze Bächer termékeny szerző volt, aki saját bevallása szerint igen kiterjedt családfájából élt, így a témában maga is említésre méltónak találja Rötúr és a Haláltánc című köteteit.
Mi pedig még a Vándorbab című írást ajánljuk, amennyiben most kezdené olvasni a szerzőt, hiszen ez a novelláskötet az evésről szól, enni pedig mindenki szeret. Az író ugyan úgy vallja, hogy jobb ízűnek ködlik föl a falat, ha az ember visszagondol csak rá, és ez sajnos túl sokszor igaz, viszont az is, hogy milyen jó olvasni róla, ha jól írják meg. Ha valamilyen elvetemült okból mégsem szeretne enni vagy erről olvasni, akkor is tudunk jó Bächer könyvet mondani, hiszen azt például mindenki tudni akarja, hogy Hogyan kell a nőkkel bánni.
Nem feltétlenül állítjuk, hogy ebben a témában pont Bächer a legautentikusabb személy, de az egészen biztos, hogy tárcaírásban nagyon is penge, a Hogyan kell a nőkkel bánni márpedig tárcákból áll. Már az ajánlója is sokat elárul a szerzőről is: "A tárca az olyan a műfajok között, mint amilyen én vagyok az emberek között. Elegyes, nehezen megfogható, bajosan besorolható. Ilyen is, olyan is; van benne egy kicsi ebből, egy kicsi abból. Újságcikk is, meg nem is, irodalom is, meg nem is. A tárca tárgya lehet akármi: mesélhet egy történetet, esetet, emlékezhet egy embertársra, szólhat házról, városról, múltról, ököruszálylevesről, bármiről. A tárca egyszer vidám, máskor szomorú, néha dühös, néha cinikus. A tárca hol ilyen, hol olyan, fene tudja, milyen."
Tárcakötei közül ő maga A nagypapa hűlt helyét, a vidéki zsidóságról, a Zónázót és a Névsorolvasót ajánlotta még elolvasásra, mind tele történetekkel emberekről, sorsokról. Legutolsó kötete idén jelent meg Zsál címmel. Ha még nem olvasta, ideje kézbe venni őket.
