A szív hídjai színdarab feldolgozása unalmas, mert ez két karakter nem szeretheti egymást; mégis szórakoztató, mert nyár van.
Az Orlai Produkció idén nyáron is sikerfilmeket választott a színpadra állításra, amit mi tökéletesen meg tudunk érteni, nyáron senki nem vágyik arra, hogy várja Godot-t. A Hippolytot és a Szív hídjait már bemutatták, és szólunk, augusztusban a Római vakációt tűzik majd műsorra. Mi mindhárom darabot megnézzük, a Szív hídjaival kezdtük. Jegyet szerezni rá amúgy szinte lehetetlen, és ez nagyban köszönhető a szereposztásnak, Udvaros Dorottya és László Zsolt is játszanak benne ugyanis.
Nehéz elvonatkoztatni az ugyanerre a címre hallgató filmtől, még akkor is, ha közel húsz év telt el azóta, hogy Clint Eastwood rendezésében és főszereplésével bemutatták. Általában sikerülni szokott önálló alkotásként megnézni egy filmes adaptációt, ám ez az Óbudai Társaskör helyszínén most valamiért nem jött össze. Szinte az egész darab alatt azon gondolkodtunk, mi az, amiért ez az előadás nem működik, vagy legalábbis nem úgy működik, ahogy két ilyen színésszel működnie kéne.
A történet szerint egy olasz származású, életvidám nő (Francesca) egy unalmas amerikai farmernek szül két gyereket, és ezzel el is ássa magát valahol vidéken, az isten háta mögött. Összesen négy nap szabadsága van, amikor is beállít hozzá a mocskosul jóképű National Geographic fotós (Robert), mert nem tudja, merre találja az egyiket Madison megye sok fényképezendő hídja közül. Az útbaigazításból szerelem lesz, ami bár mindössze négy napig tart, de a nő és a férfi életét is halálukig meghatározza. A darab retrospektív, Francesca halálával kezdődik, így a történetet valójában a gyerekei (Szamosi Zsófia, Chován Gábor) mesélik el anyjuk naplójából, hogy megértsék, miért is kellene Francesca végakarata szerint hamvait a folyóba szórni ahelyett, hogy apjuk mellé temetnék.
A problémák rögtön az elején elkezdődnek, mert Szamosi és Chován csak nagyon nehezen találja a felnőtté lett gyerekek hangját, amitől olyan az egész, mintha a rendező, Novák Eszter egyáltalán nem instruálta volna őket. Mintha csak azért lennének egyáltalán a színpadon, mert el kell magyarázni a nézőknek az előzményeket. Persze tényleg szinte csak ezért vannak, de saját drámáik így egy pillanatra sem születhetnek meg, és noha Szamosi még el is képzelt valamilyen múltat az általa játszott, rossz házasságban élő nőnek, Chován csak úgy mondja a szövegét.
Aztán a mesélő szerepét átadják Udvarosnak, amitől azonnal felpezsdül az előadás: helyén kezeli az érzelmeit, el is hisszük neki, hogy ő egy gyermekeiért mindent feladó családanya is tudna lenni, hiszen be van itten savanyodva. De mivel már eleve tudjuk, hogy mi lett a vége a történetnek, valahogy elvész az egésznek a tétje, hiába hihető az, hogy Francesca halálosan beleszeret a messziről jött emberbe. Ráadásul László Zsolt annyira karizmatikus, hogy elképzelhetetlen is nem beleszeretni ezen a bolygón.
Az már más kérdés, hogy vajon őt tényleg megragadhatja-e ez az intelligens háziasszony, aki azzal viccelődik, hogy mérgező a virág, amit a fotós szed, és tudja az igazi spagetti receptjét. Ezen a ponton gondolkoztunk el azon, vajon nem a könyv bődületes marhaság-e, és hogy Meryl Streep vajon mennyivel volt szerethetőbb Udvarosnál. Talán pont semennyivel, és itt is el lehet ásva a kutya, bár végül rájöttünk, inkább csak arról van szó, hogy egyszerűen rosszul lettek felosztva a szerepek. Ez a történet attól élt a vásznon, hogy egy középkorú nő és egy idősödő férfi egymásba szeret a korkülönbség, a rendelkezésükre álló rövid idő, és totálisan ellentétes életkörülmények ellenére. Meg persze attól, hogy a film forgatáskor 65 éves Eastwood annyira vonzó, amennyi László Zsolt is lesz ennyi idősen. Ám az a helyzet, hogy ő ma még alulról verdesi az ötvenet, azaz valamivel idősebb az 1995-ben 46 éves Meryll Streepnél. Mielőtt túl mélyre merülnénk a matematikában, a lényeg az, hogy a darabban megfordultak a szerepek, már ami a korosztályt illeti, talán ezért volt itt elképzelhetetlen a számunkra, miképp alakulhatott ki kettejük kapcsolatában holtig tartó valami szerelem.
Egy óra ötven perc áll ugyan rendelkezésre, hogy az érzés mégis megszülethessen, de ez a valami szerelem egyáltalán nem jön létre: mintha a színészek nem egymásba, csak úgy egymás mellett lennének szerelmesek. Ehhez jön, hogy a katartikus pillanat után néhány perccel úgy zuhanunk vissza a valóságba, mintha ez az egész meg sem történt volna. Gyanítom, hogy a gyerekekhez nagyon értő Novák Eszternek nem túl sok koncepciója volt azon túl, hogy ez a történet bárhol történhetne, amitől hangulattalan, bár hamisítatlan nyári limonádé lett az egész. Bízunk benne, hogy a Szentendrei Teátrum vagy a Belváros Színház színpadán mégiscsak megszületik majd valami, mert Óbudán valahogy kevésbé jött át ez a történet.
