A Bárka Színház Anna Kareninájának nincs Annája, se Vronszkija, de legalább Kareninje van. A zenélő színész márpedig nem menő.
A Bárka Színház Volodimir Klimenko (Klim) Anna Karenina átdolgozását mutatta be pár hónappal ezelőtt. Lev Tolsztoj drámáját Vlad Troickij kijevi rendező álmodta színpadra, akinek egy mentsége lehet: nem ismerte a honi színészeket, akiket felkért a főszerepek eljátszására. Más magyarázatot nem igen találunk arra, hogyan tehette meg címszereplőnek a balerina alkatú (értsd: ijesztően sovány) Szorcsik Krisztát, és hogyan választhatta mellé a nálánál kábé húsz évvel fiatalabb (-nak kinéző) Száraz Dénest. A többi színésszel viszont egyáltalán nem nyúlt mellé, de fentiek pont elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a világirodalom klasszikusát élvezhetetlenné tegye.
Rég akartunk már írni róla, és ez az egyetlen oka, hogy sikerült végigülnünk az amúgy három és fél órás előadást, aminek egyedül a díszletében éreztünk eredetiséget. Az oroszokra oly jellemző színész-zenéltetést meg már annyira elcsépelté tette a Katona József Színház, ahol szinte minden darabban hangszert fognak a művészek, hogy Nagy-Kálózy Eszter fuvolatudásán meglepődni olyan, mintha a folyamatos híradások ellenére rácsodálkoznánk, hogy kiöntött a Duna.
Pedig Tolsztoj történetét Klim ügyesen foglalta össze, a családregényről nem állítható, hogy csupán Anna életével foglalkozna, olyannyira nem, hogy az elején hiába mondják el, hogy ez a történet egy pályaudvaron játszódik, a nézőnek fogalma sincs róla, hogy kinek is kellett volna kicsodát megpillantania. Pedig Vronszkijnak (Száraz Dénes) kellett volna a házas Anna Kareninát (Szorcsik Kriszta), hogy megszülethessen a szerelem, amiért egy nemes asszony feladja házasságát és az életét, hogy a szintén nemes, ám nőcsábász hírében álló Vronszkijjal folytassa, és hogy a kapcsolat aztán ugyanúgy fusson zátonyra, mint Karenina öngyilkosságba hajszolt élete.
Ehelyett folyamatos élőzenét kapunk, amit a színészek még mikroportokkal felszerelve se tudnak igazán túlkiabálni, és egy fiatal lány, Karenina sógornőjének testvére, Kitty Scserbackaja (Szilágyi Csenge e.h.) drámájába csöppenünk, aki azon akad ki, hogy Anna Karenina táncolt a szerelmével, aki persze, hogy Vronszkij. Emellett egy harmadik nő, Dolly Scserbackaja (Nagy-Kálózy Eszter) történetét is megismerhetjük, aki hűtlen férjének próbál nem kis szenvedések árán megbocsájtani. Odáig rendben is van, hogy mindannyiukat összeköti Karenina a szabadelvűségével és életvidámságával, de azt állítani, hogy ezután a Karenina után döglenek a férfiak több mint túlzás.
Szorcsik görcsösen akar megfelelni a jó nő karakternek, de inkább csak rettenetesen idegesítően vihog, vibrál, olyannyira, hogy az egyetlen látható jellemfejlődésen végigmenő szereplőnek, a férjét játszó Ilyés Róbertnek két óriási pofont kéne neki adnia, ahelyett hogy zsarnokian házastársi kötelességére emlékezteti untalan. Mert szinte elképzelhetetlen, hogy kedve támad tényleg megdugni az ekkor már Vronszkijra áhítozó asszonyt. Ilyés amúgy (különösen a második felvonásban) igazán zseniális, szinte egyedül viszi a hátán a darabot, de ez inkább csak annak köszönhető, hogy sajnos viszonylag kevés szerep jut Spolarics Andreának (Scserbackaja hercegné), akiben eddig még soha nem csalódtunk, így most se.
A második rész amúgy is sokkal jobb, a zenészek megpihenhetnek végre, mert valaki időközben mégis rájött, hogy ez a feldolgozás mégsem a musical változat, így közel sem szükséges a folyamatos zenei aláfestés. Külön Karenina sógornőjének a szerepére hívták meg a színházba Nagy-Kálózy Esztert, de hogy miért kellett pont ő erre, hogy miért nem akadt egy Dolly-ja a Bárkának, az ugyanolyan rejtély, mint Száraz Dénes vendégjátéka, aki valahol egészen máshol jár az egész előadás alatt. Nagy-Kálózy ugyan tényleg meg tudja szólaltatni a fuvolát, de egy nap elteltével sem emlékszünk már, hogy mi végre játszik megcsalt asszonyt, bár ez inkább tűnik a rendező koncepciótalanságának, semmint az ő hibájának.
Parti Nóra (Shilton bárónő) viszont a csalódott, lassan az alkohol rabjává váló, egyre lejjebb csúszó, reménytelen szerelmes bárónő szerepében nemcsak, hogy nagyon kellemes jelenség, de az egyetlen olyan nő a darabban, akibe kicsit is érdemes lenne beleszeretnie az őt a végletekig elutasító Vronszkijnak. Ő testesít meg minden eleganciát és romlottságot, és valójában sokkal nagyobbat bukik, mint az önmagát vonat elé vető vetélytársnő, Karenina. Igaz, az utolsó nagy monológba neki is beletörik a bicskája, de hogyan is ne törne bele, amikor a szavait egy nálánál jóval erősebb Kareninához kéne idéznie, akit viszont az általa játszott bárónő megzabálna reggelire.
Ezért a Karenina előadásért igazán kár volt Kijevből szalajtani rendezőt, aki önironiáját (vagy ötlettelenségét) rögtön az első képben leleplezi azzal, hogy szinte egyetlen díszletelemként egy szamovárt rak az asztalra. Kicsivel többre azért tarthatta volna a honi közönséget, igazán kár, hogy nem tette meg.
