A Frenák Pál Társulat legutóbbi előadása megosztotta a szerkesztőségünket. Gyászos zombik, vagy szexi villanások a Trafóban?
Ritkán, de néha azért előfordul velünk, hogy annyira ellentétes a véleményünk valamiről, hogy érdemesnek tartjuk, hogy kettős kritikát írjunk róla. A Frenák Pál Társulat: X&Y című előadása azért lehet ilyen, mert legalább van benne szó valamiről, ami már magában is nagy dolog. Érdemes róla nemcsak beszélni, de vitatkozni is, és ha más nem, ez mindenképp a Trafóban látott ötven perc mellett szól. Alant a két vélemény, a rossz hírrel kezdjük, hogy a jóval folytassuk.
Pókhálóban vergődő zombik vagyunk
Messze áll tőlem, hogy értsem a kortárs táncművészetet, sőt. Mégis, amikor láttam, hogy az X&Y Ádám és Éva, DAX gén és SYR gén, X és Y kromoszóma témáját járja körül, ráadásul az emberi kapcsolatok bemutatásán keresztül, egy amúgy rendkívül ötletesen kifüggesztett hálót használva díszletnek, egészen felpörögtem a lehetőségek tárházán. A bemutató után mégis azon kaptam magam, hogy végig csak vártam valamire, ami valahogy nem jött el. Ennek sok oka lehet, és ebből csak az egyik az, hogy a zene pont úgy hatott rám, mintha szonovizorral kínoznának. Sehol egy lágy dallam, a koreográfus, Frenák Pál nem engedhetett se a tánc, se a zene feszességéből (csak egy pillanatra, amikor egy ismerős szám hallatán egy emberként lélegzett fel a közönség, hurrá, mégis élünk!), hiszen a téma a folyamatos lüktetés miatt is megkövetelte a pontosságot.
A két táncos, Marie-Julie Debeaulieu és Holoda Péter a fehér hálóban kelnek életre és indulnak útra, de arról már kevesebb a sejtésem, hogy hova is jutnak el. A folyamatos szívdobogásként pulzáló lüktetés meztelenségükkel szembesülő Ádámot és Évát ugyanúgy csinál belőlük, mint áldozatokra leselkedő zombikat vagy szellemüktől fosztott robotokat. Érzik és kívánják egymást, hol hálóban, hol szabadon. Mégis, sokszor mintha nem is táncolnának, hanem felvennék a föld forgásirányát, és azt felgyorsítva pörgetnék az életet és a szerelmet. És ez a rész volt az, amit lehet, nem jól értettem, de az biztos, hogy nem szerettem. Túl sok pörgés, és kevés igazi magával ragadó tánc, és ez inkább rémületet, mint ámulatot keltett, amin nem sokat segített az sem, hogy a szereplők szemét horrorisztikus kontaktlencsékkel takarták.
Fárasztott az előadás, ami azonban sokszor valóban váratlan fordulatokat produkált; mélyen átélt volt, és hosszasága is pont az elviselhetőség határán mozgott. Ennek ellenére – talán valami belső optimizmus miatt? – ennél többet várnék a jövőtől, és szeretném az emberiséget is többnek hinni pókhálóban kefélő, saját tudatlanságuktól vergődő lényeknél. Naiv ábránd, mi?
Szexi domborulatok
Amikor a többség kortárs táncművészetről, hangversenyről, balettelőadásról hall, akkor valószínűleg összeugrik egy kicsit a gyomra, ahogy Frenák legújabb bemutatója kapcsán nekem is. Itt viszont nem igazolódott be egyetlen félelmem sem, az X&Y megnyerően egyszerű. Mindössze ötven perc, viszonylag sodró, meglehetősen könnyen értelmezhetőnek tűnő táncelőadásról van szó. Ez a fajta könnyen értelmezhetőség pedig lehet, hogy sokak szemében inkább felületességet, vagy olcsó blöfföt jelenthet, pedig dehogy: éppen annyi szabadságot ad, hogy teljesen határozott kijelentéseket ne tudjunk tenni vele kapcsolatban, de valamennyire körül határolható világot építhessünk ki születéssel, pusztulással, zombikkal és apokalipszissel.
Az X&Y-nak ráadásul nemcsak a témaválasztása tűnt roppant egyszerűnek, hanem a célkitűzése is (már, ha mondhatunk ilyet). Semmi másról nem volt ugyanis is szó, minthogy bemutasson két tökéletes emberi testet. Ezért örültem, hogy mindössze egy kifeszített kötélháló szolgált díszletként – mi hol tényleg pókhálószerű volt, hol pedig sivatagos tájként lehetett bevetni –, mert egy pillanatra se vonta el a figyelmet a táncosokról. A táncosokról, akiket úgy világítottak meg, hogy minél jobban, megfigyelhetőbben kirajzolódjanak a domborulataik. Kétségtelen, hogy kevesebb volt a klasszikus táncmozdulat, de ahogy a földön vagy a hálókon mozogtak, megmutattak minden apró gödröcskét, feszülő izmot, akárcsak a fitneszesek egy-egy versenyükön.
Az előadás tehát – nevetségesen fennkölten fogalmazva – sokkal inkább tűnt az emberi test ünnepének, mint gyászos és lehangoló történetnek. Az, hogy Frenák képes volt bevonni a zombikat, és egy-két olyan mozdulatot is bevett, amivel a táncosok a Prometheus teremtő alakjait idézték meg, vagy szerencsétlen robotokat, arról árulkodott, hogy továbbra is friss és nyitott alkotó, akit nem nyelt el a nagybetűs művészet ragadós, bűzlő mocsara, és kortárs rendezőként hajlandó tudomást venni egyéb művészeti ágakról is, sőt az előadása révén még párbeszédbe is elegyedik velük. Mindennek köszönhetően pedig olyan táncot (színházat) csinál, ami meg is érdemli a lelkes közönséget, és joggal számíthat egyre több nézőre és bővülő rajongótáborra.
