Rögtön az elején szögezzük le: a Centrál Színházban bemutatott, Az ígéret földje című darabnak a világon semmi köze nincsen se Ken Follett azonos című regényéhez, de még csak Andrzej Wajda méltán nagy sikerű filmjéhez se. Ezt eredetileg Jerusalem címen írta meg egy bizonyos Jez Butterworth, elsősorban talán azért, mert szeret káromkodni, és úgy gondolta, ebben a furcsa huszonegyedik században ezeknek majd ennyi bőven elég lesz.
És hát ugye, milyen jól gondolta, hiszen Puskás Tamás színidirektor nyilván komoly pénzeket fizetett a jogokért, hogy színpadra állíttathassa Novák Eszter rendezésében az Ígéret földjét. Még a pénzkidobás is enyhe kifejezés lenne rá, de hogy nincs a színháznál egy dramaturg, aki meghúzza ezt a szerintünk szinte emberiség elleni bűntettet, arra már végképp nincs mentség. Az előadás három felvonásban játszik az idegeinkkel, ami jó, mert kétszer is haza lehet menni közben, és rossz, mert ha úgy döntünk, mégis adunk a darabnak egy utolsó esélyt, három és fél óráig tart, mire kiderül, hogy a semmire vártunk.
A Centrál honlapja szerint ez a darab egy kortárs tragédia, ami 2009-ben hatalmas sikert aratott az angolszáz színházak színpadain, és ha ez igaz, akkor az több, mint szomorú. Részben igaz amúgy, legalább is abból a szempontból, hogy tényleg játszották a Broadway-n és a West Enden is. A történet kábé arról szól, hogy egy, a társadalomból önszántából kivonult drogos csávó, amolyan szegény ember Hunter S. Thompsonja egy erdő szélén, egy lakókocsiban élve bulizgat az őt körülvevő pár fiatallal, ami nem tetszik a közelben frissen épült lakópark lakóinak, így ki akarják paterolni őt onnan.
A spoilerezés legkisebb szándéka nélkül jelezzük, hogy az, hogy a főhős cigány származású azért abból még nem mindenkinek esik le, hogy Rudolf Péter egy lakókocsiban tengeti mindennapjait, nem kéne ennek elárulásával a második felvonás végéig várni. Amúgy nyilván nem is lenne fontos, bár így bekerül egy totálisan értelmezhetetlen szereplő (Troy Whitworth - Simon Kornél), aki folyton nagyon haragszik a drogos Kakasra (Johnny Byron - Rudolf Péter), aztán végül csak kiderül róla, hogy azért, mert rasszista, de addigra már késő. A többi lézengő szereplő lézengő szereplőket játszik, akikkel kapcsolatban egyszercsak közlik a főhőssel, hogy nem lehet rájuk a zigazi életben számítani, nahát.
Jutalomjáték. Így nevezi Johnny Byron szerepét Rudolf Péter sok interjúban, és nyilván az is, hiszen ki ne szeretne megkeseredett, kitaszított, kapuzárási pánikkal és egyéb démonokkal küzdő, fél lábra béna, drogos ex-motoroskaszkadőrt, amolyan lebutított Dr. House-félét játszani? Van itt minden kérem szépen, durva piálás, lejelzett drogozás, őrjöngés, érzelmi szál, verekedés, csak éppen értelme, kimenetele, súlya nincs semminek, akkor meg mire ez a sok érzelem? Rudolf Péter hiába jó színész, a semmitmondó, klisés, gagyi bulvárpoénokból álló színműnek önmagában még akkor sem képes értelmet és mélységet adni, ha jó sokszor megnézte Johnny Deppet a Félelem és reszketésben.
A darab végére már biztosak voltunk benne, hogy Puskás Tamás torkához konyhakést szorítottak, hogy ezt bemutassa, de ez viszonylag kései felismerés, mert kevésbé jóindulatúak számára már rögtön az elejétől sejthető, hogy ez az egész sztori nem visz az ég világon sehova. Öncélú, de legalább jutalomjáték Rudolf Péternek, aki nyilván ott próbál segíteni az előadáson, ahol tud, hát nem mindenhol tud. A színészt sok mindenben volt szerencsénk látni, utoljára például Beugró felvételeken is, ahol mindig ő szórakoztatta az élő közönséget a felvételek leálltakor, így bizton állíthatjuk, hogy ha Puskás csak odarakja őt a színpadra, hogy beszéljen három és fél órát a semmiről, még az is jóval érdekesebb, ráadásul valamivel nyilván olcsóbb lett volna ennél.
Mert az Ígéret földje tényleg csak egy klisékből összefércelt szörnyűség, sok káromkodással és fiatal színészekkel, akik közül talán Mikola Gergő (Lee) és a Tanyát játszó Rainer-Micsinyei Nóra érdemel egyáltalán említést. De még ők is ahelyett, hogy a csekély lehetőségeket kihasználnák csak untermannkodnak Rudolfnak, pedig az összes karakter annyira közhelyes és elcsépelt, hogy már csak ezért is kihívás lehetett volna kezdeni valamit a szerepekkel. Ennek kiküszöbölésében segíthetett volna a rendező, Novák Eszter, de valamiért nem tette. Vagy csak Rudolfra koncentrált vagy arra, hogy a színészei nehogy hasra essenek Zeke Edit Dzsungel könyvére hajazó, túlzsúfolt díszletében, ki tudja. Mindenesetre, ha ön nem néz kereskedelmi tévét, és nem naprakész a bulváreseményekben, akkor nyugodtan felejtse el, hogy akár egy szót is megértsen ebből a zagyvaságból, amiből már tényleg csak Liptai Claudia hiányzik, hogy az egész önmaga paródiája legyen. Mentségükre szóljon, legalább nem akarnak stílust újítani, mert akkor talán őt is beletették volna.
