Van, aki álmodozik, és van, aki megvalósítja az álmait. Elcsépelt mondat, de igaz. A legtöbb ember eljátszik néha a gondolattal, hogy ideiglenesen elhagyja szülőföldjét némi tapasztalatszerzés vagy pihenés céljából. Manapság az országhatárok egyre kevésbé akadályozzák az utazási kedvet, a pénztárca annál inkább. Sok diák ezért összeköti a kellemest a hasznossal és külföldön keres munkát.
A legtöbben déli éghajlatról, forró bulikról álmodoznak egyetemi éveik során, és viszonylag kevesen vágynak arra, hogy egy izlandi tehenészetben dolgozzanak a semmi közepén. A következőkben ehhez csinálunk egy kis hangulatot Nagy Noémi segítségével.
Noémi jelenleg izlandi nyelv szakon tanul Reykjavíkban, de a története nem a nagyvárosban kezdődött. Az ELTE néprajz-skandinavisztika szakjaira járt, így amikor a külföldi munkavállalás lehetősége került szóba, számára egyértelmű volt a cél. Minél tradicionálisabb kultúrát akart megismerni, minél északabbra. Elsősorban az állattartás érdekelte, amiről elméletben már rengeteget tanult. Részben tehát szakmai érdeklődés volt az, ami ezt a viszonylag szokatlan kalandot szülte. Merthogy Noémi a reykjavíki tanulmányait megelőzően fél évig élt Vestfirdirben, a Nyugati fjordok területén.
Mivel célja az volt hogy ez az idő etnográfiai szempontból is hasznos legyen számára, egy farmon vállalt munkát. Az egészet amolyan „váratlan utazás termópulcsiban” hangulatban képzelhetjük el, kevés szereplővel, meleg emberi kapcsolatokkal, és körülbelül 60 fejőstehénnel, akikről hősünknek kellett gondoskodnia. Aki járt már Izlandon, tudja, hogy ezek a farmok egymástól nagyjából 15 percnyi autóútra helyezkednek el, egy-egy család látszólag a semmi közepén tengeti napjait. Az sem csupán filmes frázis hogy általában a 40 km-es körzet farmerjei egy adott klubhelyiségbe járnak össze időnként. Ez az épület hol kötögetésnek, hol iszogatásnak, hol könyvklubnak ad helyet, külön épületek ezekre a célokra nincsenek. Hogy a kliséket szaporítsuk, ott van még az északi fény (helyi tűzijáték) és a melegvizű források (egyszemélyes jakuzzi) valamint az isteni, vagy éppen meglepően büdös halételek.
De térjünk vissza arra, hogyan is lehet beférkőzni ebbe a viszonylag belterjesnek tűnő kis világba. A lehetőségek (szokásukhoz híven) Noémi esetében sem maguktól kínálkoztak. Egy kis keresgélés után azonban viszonylag könnyedén mentek a dolgok. Noémi ez Euresre és a Níukotra (egy izlandi állásközvetítő) töltötte fel a jelentkezését és az önéletrajzát, és hamarosan több ajánlatot is kapott. Már csak választania kellett a lehetőségek közül. Regisztrálták, és onnantól kezdve mindent a cég és a későbbi főnöke intézett. Nem kell tehát, hogy minden álmunk a polcon porosodjon. Van, amelyik némi utánajárás árán megvalósítható. Bár nem biztos, hogy minden olvasó az izlandi tehenek ápolására, és a jó öreg reggeli fahéjas vérkására (igen, ilyet is esznek ott) éhezik, azért vegyük sorra, mit lehet profitálni egy ilyen kalandból.
Amit Noémi nyert, az a rengeteg szép emlék mellett némi nyelvtudás, valamint türelem, praktikusabb és nyitottabb gondolkodás. Olyanoknak ajánlana hasonló kalandot, akik nyugalomra vágynak, elegük van a tömegből, imádják a különleges természeti tájakat és az állatokat. Megjegyzi: „nem árt az sem, hogyha jól tűri az ember a hideget, meg ugye munkáról van szó nem nyaralásról, tehát nem baj ha valaki szorgos.” Ha valaki izlandiul szeretne tanulni, szintén jó döntés egy kis időt vidéken tölteni.
A türelmetlen és urbánus embereken kívül Noémi mindenki másnak teljes szívéből ajánlja a farmon való munkálkodást. Jó a levegő, nyugalom van, de akad lehetőség szórakozásra is. Persze most sokan felszisszenhetnek olvasás közben: „Mennék én, ha rajtam múlna!” És valóban, az élet nem ilyen egyszerű mindenki számára. Azt gondolom azonban, hogy mindig akadnak olyanok, akik nem külső, hanem belső gátak hatására tartják magukat távol álmaiktól. Ezek az álmok pedig éppúgy jelenthetik Tahitit, mint Izlandot. Mindenkinek magának kell mérlegelnie, vajon a vágya túl nagyszabású, vagy a vállalkozókedve kisebb a kelleténél.
És hogy Noémi miért látja a mai napig izgalmasnak Izlandot? Ahogy meséli: „ A 300 000 fő egy jókora területen lakik és ebből 100 000 Reykjavíkban. 20 kilométeres körzetemben 10-nél nem él több ember, és mindenki mindenkinek a rokona az egész szigeten. De mindenképp meg kell jegyeznem még azt is, hogy mindenki olvas. Tényleg olvasnak! Megveszik a könyveket, leülnek és elolvassák őket. A kultúrának több mint ezer éve szerves részét képzi az irodalom, és nem lankad iránta az érdeklődés.”
