Amikor esténként felcsendült a tévében a jól ismert dallam, sokan tápászkodtak fel az Erika székből vagy a piros műbőr fotelből, hogy a szereplőkkel együtt szökdécseljenek.
A tévétorna koncepciója egyszerű, de nagyszerű volt: a Sajdik Ferenc által rajzolt figurákat felvonultató, vicces főcím után a képernyőn megjelent az „Idősebbek is elkezdhetik” szlogen, majd néhány perces tornagyakorlatok következtek, ismert sportolók, olykor színészek által bemutatva. A műsor rendkívül népszerű volt a korszakban, nem utolsósorban az esti műsorsávnak köszönhetően: az Esti mese és a Híradó közé esett, így biztosítva, hogy mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztályhoz eljusson az üzenet: mozogni jó.
A 30-as évek találmánya: a rádiótorna
A gondolat, hogy a televízió segítségével kellene mozgásra bírni a magyar népet, az 1950-es években fogalmazódott meg néhány, a mozgás iránt elkötelezett sportoló fejében. Kmetykó János és Békési Sándor tornászok, Kerezsi Endre testnevelő tanár és Romák Éva atléta-edző vetették fel, hogy az 1930-as években népszerű Rádiótorna mintájára, az új médium népszerűségét kihasználva, el lehetne indítani egy mozgásra ösztönző televíziós műsort. A vasárnap reggelente sugárzott rádióműsorban közérthetően elmagyarázott, zenei aláfestéssel kísért gyakorlatokra igyekeztek rávenni a nagyérdeműt, majd a gyakorlatok később nyomtatott formában is megjelentek a Színházi Élet, illetve a Rádióélet számaiban.
A rádiótorna nem magyar találmány volt: hasonló kezdeményezések történtek „Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és az Egyesült Államokban” – olvasható a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum blogján. A háború után a rádió ismét sugározni kezdte a hangos tornagyakorlatokat. A tévétorna egyik ötletgazdája, Kerezsi Endre is közreműködött ezek összeállításában, és bár az ötvenes években viszonylag kevés háztartás büszkélkedhetett tévékészülékkel, hamarosan megjelentek a televíziós tornák is, gyerekeknek, kismamáknak és a dolgozó népnek címezve.
A tévétorna indulása
A tévétorna csak a hetvenes években, megújult formájában lett igazán népszerű. Ezúttal Sárkány István volt válogatott tornász, a Magyar Tornaszövetség főtitkára volt az, aki a Magyar Televízió Sportosztálya vezetőjének, Radnai Jánosnak felvetette az ötletet. Radnai rábólintott, így 1975. március 7-én ismét elindulhatott a tévétorna, eleinte keddi és pénteki napokon, majd a következő évtől kezdve minden este. (Másnap reggel az adást megismételték.) Az alapkoncepció, amint arra Dávid Sándor sportriporter 1983-ban utalt, a következő lett volna: „…a házaspár hazaérkezett fáradtan a piacról (a munkából, a moziból stb.), lepakolta nehéz csomagjait, fájlalta agyonnyúzott derekát (lábait, vállát stb.), mígnem a férjnek (vagy a feleségnek) eszébe jutott a legjobb gyógyszer: tornázzunk egy kicsit!”
1976-ban a montreali olimpiára készülő tornászok is gyakran szerepeltek a műsorban, amelynek gyakorlatait Sárkány István és Kertész Alíz állították össze. Eleinte Müller Katalin és Bérczi István tornászok mutatták be a gyakorlatokat, majd Makray Katalin (Schmitt Pál felesége) és három lánya lett a műsor emblematikus alakja.
Az ő szerepeltetésük nem volt véletlen: az addig felnőtteket, sőt idősebbeket célba vevő tévétorna így a gyerekek felé is nyitott, a szocialista népsort eszméjének megfelelően.
Más olimpikonok is szerepeltek a műsorban; például Békési Ilona tornásznő és férje, Benedek Ferenc, két kislányuk társaságában. A Fejes ikrek, Erika és Mara szintén nagyon népszerűek lettek, bár nem egészen úgy, ahogy kívánták: „Sokszor utánunk szóltak az utcán, olykor ízléstelen megjegyzéseket tettek. Kissé furcsának találtuk, hogy katonák írtak nekünk levelet, hogy mi vagyunk a fő program, s arra az öt percre még az órákat is megállítják” – nyilatkozták 1996-ban.
„Egy-egy tornaadás egy rövidebb Szabó családdal ért föl”
A tévénézőket azonban nem volt egyszerű már akkor sem kirobbantani a karosszékből. Eleinte színészeket is gyakran hívtak a műsorba előtornásznak, ez azonban, mint később kiderült, a szándék ellen dolgozott, főleg, hogy így „egy-egy tornaadás majdhogynem egy rövidebb Szabó családdal ért föl”. Így nem került adásba az az epizód sem, amin Zenthe Ferenc látható, a nézők figyelme viszont egy percig sem lankadt, az adás szerkesztői rengeteg levelet kaptak a nézőktől. „Máig nem győzzük csodálni ama kedves nézőnk lankadatlan, szívós figyelmét például, aki sasszemével észrevette (és ezt közölte is), hogy a rajzos főcím egyik részletében a futó nőalaknak egy szemvillanásig három lába van! De hasonlóan klasszikus értékű az a levél is, amelynek aggódó írója egyenesen Bérczi Istvánhoz intézte sorait: »Bérczi István pedig ne hízzon már tovább, mert lassan nem fér rá a képernyőre!«” (Ez azért meglepő, mert egyetlen napon rögzítették az összes gyakorlatot, majd év közben az adásokban ezeket variálták.) Úgy tűnik, leginkább a nagymamák, nagypapák és unokáik tornáztak, a megfáradt középkorúak pedig inkább nézőként élvezték a műsort.
Győzött a karosszék
A készítők az aktuális trendeket sem hagyhatták figyelmen kívül: amikor Magyarországra is begyűrűzött a Jane Fonda által világszerte ismertté vált aerobik, történtek kísérletek ilyen irányú nyitásra, de végül be kellett látniuk: az ötperces műsoridő nem alkalmas ennek az irányzatnak a bemutatására. Maradtak többnyire a jól bevált gyakorlatok, csak a díszlet változott: megújult a háttér, divatosabbak lettek a ruhák, és már némi diszkózene is felcsendült a háttérben. De ez sem állíthatta meg a lassú hanyatlást: a tévétorna végül 1989-ben eltűnt aképernyőről. (Borítókép: Képes Sport, Arcanum Adatbázis)
