Amy Purdy gyönyörű, harmincéves nő. Modell, színész, és az amerikai nemzetközi snowboardvilágbajnokság kétszeres aranyérmese. Mindezt azután érte el, hogy 19 éves korában mindkét lábát amputálni kellett, elveszítette hallását az egyik fülére, kivették a veséjét, és belső szerveinek egy része nem funkcionál normálisan.
„Ha az életed egy könyv lenne, aminek te magad vagy az írója, hogyan írnád meg a saját történetedet?” – ezzel a kérdéssel kezdte előadását – saját történetét - Amy Purdy a TEDx OrangeCoast Innováció Határok Nélkül rendezvényén. A története pedig olyan, hogy ha valóban egy filmen néznénk, minden bizonnyal azt mondanánk, hogy a rendező kissé túl szájbarágósan akarta ábrázolni hősnője tragédiáját.
Purdy már a középiskolában is profi snowboardos és gördeszkás volt. Mindig arról álmodott, hogy olyan helyen élhessen, ahol rengeteg hó esik, és olyan munkája legyen, amelyik elég szabadságot ad neki ahhoz, hogy szenvedélyének hódolhasson.
Érettségi után, 19 évesen úgy tűnt, mindez sikerült is neki. Masszázsterapeuta lett egy hóban gazdag vidéken, és úgy érezte minden a helyére került az életében.
Az idillnek azonban nagyon hamar vége lett.
Egyik nap nem érezte jól magát, és hazament a munkából, azt gyanítva, hogy influenzás. 24 óra múlva már kómában feküdt, a belső szerveinek működése összeomlott, és az orvosok két százalék esélyt adtak neki a túlélésre. Kiderült, hogy bakteriális agyhártyagyulladása van, el kellett távolítani a veséjét, és két lábát térd alatt amputálni.
Erre a szörnyűségre orvosai azt mondták, hogy ekkora szerencse nincs is, és kisebbfajta csodaként tekintettek a lányra. A bakteriális agyhártyagyulladás ugyanis olyasmi, amit nem nagyon szoktak túlélni, ha pedig mégis, annak általában az összes végtag áldozatul esik. Szülővárosában, Las Vegasban húsz év óta Purdy volt az első, aki túlélte a bakteriális meningitiszt.
Az első, amit érzett, miután hazavitték, hogy így nem lehet élni. Amikor meglátta a csúnya, rettenetes műlábakat, és anyukája segítségével megtette velük az első, fájdalmas lépéseket, utána hetekig fel sem akart kelni az ágyból.
Ekkor tette fel magának azt a bizonyos kérdést, amit már idéztünk. Válaszként pedig elképzelte, hogy csak azért is olyan élete lesz, ahogy mindig is szerette volna. Ami egyfelől mások segítéséről, másfelől a snowboardozásról szól: „Elképzeltem, ahogyan száguldok lefelé a lejtőn, még a szelet is éreztem, ahogyan az arcomba vág.”
Érdemes megnézni a teljes előadást, mindössze tíz perc, sajnos angolul van.
A valóságban persze nem ment ennyire egyszerűen, bár néhány hónap alatt visszatért a pályára. A műlábakat ugyanis nem kifejezetten snowboardozásra tervezték, neki pedig minden mozdulatot elöről kellett tanulnia. Megtörtént, hogy egy nagy esés után lábai a deszkával együtt száguldottak tovább lefelé a hegyoldalon, ő pedig – ugyanolyan sokkos állapotban, mint a többi szemtanú – a hegy tetején ült a hóban.
Ekkor kezdett kísérletezni az ideális műláb kitalálásával. Rábeszélte a protéziskészítőt, aki az ő lábait is készítette, hogy kísérletezzenek együtt. A szigetelőszalagtól kezdve a különböző autóalkatrészeken át mindent felhasználtak a prototípusokhoz, és a végén valóban sikerült valami olyat összerakni, ami alapján a protéziskészítő dolgozni kezdhetett.
Közben visszament tanulni és dolgozni, amit egy vesetranszplantáció tett lehetségessé: a donor az édesapja volt.
Mindez, és az, hogy az aktív sportba visszatérhessen, nagyon sok pénzbe került, amit csak nagy nehézségek árán tudtak megszerezni különböző segélyszervezetektől és magántámogatóktól. Bár a hagyományos sportok területén sok olyan szervezet működött, ami anyagi támogatást nyújt a testi fogyatékos fiataloknak, az extrémsportok terén nem létezett ilyesmi. Ma már létezik: Adaptive Action Sports-nak hívják, és azért létezik, mert Amy Purdy hozta létre barátjával 2005-ben.
