Én szigorúan maszkban járok mindenhova, és otthon is megteszem a megfelelő óvintézkedéseket, őt viszont idegesíti a szerinte fölösleges szigor, és itt-ott lazítana a saját szakállára. Össze lehet ezt egyeztetni? Pszichológus szakértőink megmondják.
Aligha van olyan ember, aki ne érzett volna még féltékenységet. Ebben a féltésben kifejezetten aljas módon kombinálódik saját csökkentértékűségünk vélelme a szeretett másik elvesztése miatti aggodalommal. Gyilkos kombó, ahogy mondani szokták. Lehet, hogy pár pillanatig tart csak, például amikor partnerünk az indokoltnál kicsit hosszabban beszélget a – hogy, hogy nem – szívdöglesztő szomszéddal. De olyan is van, hogy teljesen átszövi a mindennapokat, és párkapcsolat mindkét tagját vállalhatatlan és megalázó helyzetekbe sodorja a nem jól kezelt érzelem.
A kapcsolatnak nagyon jót tesz, a sportteljesítménynek már kevésbé.
Utólag könnyű észrevenni a jeleket, de a kezdetekre jellemző rózsaszín felhőn ülve másra sem vágyunk, mint hogy működjön a kapcsolat.
Sokféle okból ismerkedünk. Van, aki szexre vágyik, van, aki társaságra, van, aki komoly kapcsolatra. Bármilyen cél lehet oké, mindaddig, amíg az a másik fél beleegyezésével társul. A valódi konszenzusra azonban csak akkor van lehetőség, ha pontosan tudjunk, mire mondunk igent. A baj csak az, hogy sokan sem a szükségleteikkel, sem a múltjukkal, sem az érzelmi életükkel nincsenek tisztában, így akaratlanul is becsaphatják a másikat.
Vajon egy gyereknek mi a jobb, ha szülei együtt maradnak még úgy is, ha rossz a kapcsolatuk, vagy ha szakítanak és új alapokra helyezik a szülőségüket? Pszichológus szakértőinket ma erről kérdeztük.
Amikor a szerelmünk szakít velünk, gyakran azzal nyugtatjuk magunkat: jön még a mi utcánkba. És amikor ez bekövetkezik, bóknak vesszük az éjszakai nem fogadott hívásokat, a kósza üzeneteket. Hiszen gondol ránk, hiányzunk neki, ezek szerint mégiscsak volt valami különleges a kapcsolatunkban, ami sosem ér véget. Az igazság azonban ennél sokkal kiábrándítóbb. Hidd el, az esetek nagy részében semmi hízelgő nincs abban, hogy az exed visszatér hozzád.
Ha szeretünk valakit, akkor nem csak és nem is elsősorban a külseje miatt fog el bennünket a legszebb érzés és bár a párválasztásban nagyon is fontos tényező a külső, egy mély, tartalmas emberi kapcsolattól azt várjuk, hogy ne zavarják meg ilyen földi hívságok. Csak aztán mégis van olyan, hogy megzavarják.
Bárki könnyen belecsúszhat abba a hibába, hogy a kapcsolat elején tesztelgeti a másikat. Nem rosszindulatból persze, sokkal inkább kíváncsiságból és bizonytalanságból.
„Ki fog könyvekről beszélgetni, amíg tart a koronavírus?” – eleveníti fel tavasszal érzett félelmét Bakos Gyöngyi, akinek pár hónapos halasztás után végül idén szeptemberben jelent meg az első kötete. A Nyolcszáz utca gyalog figyelemreméltó szerzői indulás, ráadásul a regény a kényszerű otthon maradás idején is folyamatos mozgásban tartja olvasóit. Három szerelmi történeten és megannyi európai nagyvároson keresztül kísérhetjük el a főszereplőt, a fiatal filmkritikusnőt, aki sehol sem időzik túl hosszan ahhoz, hogy unatkozni kezdjünk. Interjú kopogó mondatokról, Ingmar Bergmanról és a szex hétköznapi természetességéről.
Az egyedülálló emberek sokkal teljesebb és boldogabb életet élnek, mint ahogy azt a megszállott társkeresők gondolnák.
A gaslighting kifejlett, durván alkalmazott formájában az egyik legkegyetlenebb érzelmi bántalmazási mód. Ugyanakkor ez is apró dolgokkal, kis szófordulatokkal, a normálisba még teljesen beleférő viszonyulásokkal indul. Ha észrevesszük, hogy mik a gaslighting felé vezető kommunikáció első jelei, könnyebben megállíthatjuk a dolgot. Mindkét oldalon.
