pszichológia 94 - Dívány

Sok olyan emberrel beszélgetek, aki saját gondolkodási csapdáiban küszködik. Különböző mértékben mind így vagyunk ezzel. Vannak, akik felismerik, és eleve ezzel szeretnének foglalkozni egy coachingfolyamatban: mit tehetnének azért, hogy ne nehezítsék meg a saját dolgukat, ne kelljen nekik – saját aggodalmaik miatt – sokkal több energiát beletenni egy feladat elvégzésébe, mint másoknak. Ha képesek lennének másképp megélni a dolgokat, akkor könnyebb lenne. Csomó mindent túlkomplikálunk, és mi magunk tesszük saját életünket nehezebbé.

Noha számos alakot ölthet a mesékben a főgonosz, Zordontól, Hókuszpókon át, Szörnyella de Frászig mindegyiküknek lételeme az ármánykodás. Miközben sötét terveiket szövögetik a világ meghódításáról, időnként hangosan, egész testükben megrázkódva, szinte mániákusan nevetnek. Az ördögi kacajnak a popkultúrában évszázados hagyománya van. Miért olyan népszerű még mindig?

Pszichológiai értelemben sokszor nehéz eldönteni, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik ember. Mindenkinek lehetnek olyan vágyai és félelmei, melyeket magában olyan mélyre temet, hogy csak egy másik embernek tulajdonítva képes szembenézni azokkal. De ha másokra olykor a saját belső érzéseinket vetítjük ki, mennyire vagyunk képesek megismerni bárkit is? Mutatjuk, mit érdemes tudni a projekciókról és hogyan lehet megállítani őket.

Sokszor szabunk magunknak határidőket: majd, ha saját lakásom lesz, majd, ha lesz jó állásom, majd, ha lesz gyerekem, majd, ha eljön a téli szünet... Majd akkor jó lesz. Aztán valahogy akkor sem jó. Máskor meg visszanézünk, és rájövünk, hogy életünk egy-egy szakaszában tulajdonképpen boldogok voltunk, csak akkor nem tudtunk róla. Másképp kéne gondolkodnunk a boldogságról, és talán jobban éreznénk magunkat.

Ha ezt a cikket olvasod, akkor nyilván szoktál a neten cikkeket olvasni. Az is igen valószínű, hogy még a komment szekcióba is letévedsz olykor. Aki pedig cikkeket írni is szokott, vagy véletlenül a közösségi oldalra tesz fel egy véleményt, ami reakciókat vált ki, az biztosan megtapasztalta már, milyen ellenkezéscunami tud megindulni egy-egy írás nyomán. De hogyan lehet úgy ellentmondani valakinek, hogy az hatékony legyen, és meggyőzzön másokat?

A gonoszság egyidős az emberiséggel. Amióta itt élünk ezen a bolygón, próbáljuk megérteni, hogy képesek embertársaink olyan szörnyű kegyetlenségekre, szemétségekre, melyekkel tele vannak a történelemkönyvek és a híradók. Mindennapjainkban is könnyen címkézünk valakit ilyen vagy olyan dolgai miatt rossz embernek. De mit kezd ezzel a pszichológia?

​

Kinek a felelőssége az a rengeteg lelki sérülés, amit egymásnak okozunk? Egyáltalán: megsértődünk vagy megsértenek minket?

A Sírjak vagy nevessek? a mindennapos örömteli élményekben rejlő erőről szól, ami képes tartós pozitív változást előidézni az agyunkban.

Egyre jellemzőbb, hogy a közösségimédia-felhasználók az átélt veszteségeiket vagy gyászukat is ezeken a felületeken osztják meg ismerőseikkel. De tud segíteni ennek a feldolgozásában? Vajon tényleg jó ötlet-e gyászunkat ilyen módon közzétenni? Milyen hatással vannak ránk és környezetünkre az ilyen tartalmak?

"Szedd össze magad! Ne hisztériázz! Ugyan már, nézd a dolgok pozitív oldalát! Mindened megvan, mégis mi bajod?" Ezeket az általánosan osztott gondolatokat szokták az emberek mondani azon társaiknak, akik rosszkedvről, depresszióról panaszkodnak. Ami még rosszabb, az ember önmagának is ezt mondja, ha érzi, hogy nincsen rendben vele minden. Pedig ezek nagyon nem igaz mondatok a depresszió esetében. A depresszió betegség.

A Jóbarátok óta tudjuk, hogy nincs viccesebb és mozgalmasabb élethelyzet egy fiatalnak, mint az együttlakás. Most meg már egyre inkább kényszerré is válik. Melyik huszonéves fiatal tud megfizetni egyedül egy albérletet? Kényszer ide vagy oda, számos jó oldala is van annak, ha az ember néhány éven át lakótársakkal él együtt. Talán még boldogabb ember is válik belőle?