Mit bánnak igazán az öregek? Egy magányos idős asszony öt pohár bor után megosztotta gondolatait.
Ez az evészavarral küzdő gyerekek példaképeinek mottója. Ezek a virtuális "barátok" pedig életveszélybe sodorhatják a fiatalokat.
A világ legrégebb óta tartó boldogságkutatásának három legfontosabb eredményét foglaltuk össze.
A passzív-agresszív stratégiák évszázadokon átívelő viselkedési sémák lehetnek, melyek lényegén nem sokat változtat, hogy a mindennapokban vagy globális, társadalmi szinten jelennek meg.
Empatikusnak lenni kifejezetten jó tulajdonság: képesek vagyunk együttérezni másokkal, meghallgatni őket, odafigyelni rájuk, beleélni magunkat a másik helyzetébe. Lehet, hogy néha túlságosan is?
Mindenki találkozott már olyan emberrel, aki mélyen meg volt győződve az igazáról. Hamar eldöntötted, hogy nincs értelme vele vitatkozni, pláne nem politikai kérdésekről, hiszen véleményének felsőbbrendűségében és az ő egyetlen igazságában megingathatatlan. Talán neked is vannak olyan témáid, amikben így érzel, és amikben nem fontolsz meg más véleményeket. De vajon tényleg nem érdemes és ezért nem lehet ilyen helyzetben értelmes vitát folytatni? Hall és Raimi kutatása szerint ez koránt sincs így.
Harminc éve Magyarországon is megjelent egy könyv, ami talán itthon is megalapozta a hétköznapi pszichológiai könyvek azóta is fennálló népszerűségét. Akkoriban, bár még gyerek voltam, úton-útfélen erről hallottam, és talán ez a könyv járult hozzá ahhoz is, hogy alapvetően mást kezdjünk gondolni a kommunikációról, mint korábban. Bekerült a köztudatba a testbeszéd, a nonverbális kommunikáció fontossága – és nem tudsz úgy elmenni egy értékesítési, kommunikációs, prezentációs vagy vezetői tréningre, hogy ott ne térjenek ki a testbeszédre. De valóban ennyire jelentős hatása van a gesztusainknak, mimikánknak, testtartásunknak abban, hogy elhiszik-e, amit mondunk?
Szerzőnk saját bőrén tapasztalta meg, milyen amikor egy lovardában szembesül az ember önmagával. Egy vezetőfejlesztő lovastréning módszertani bemutatóján jártunk.
Párbajozó jedik, háborúzó lázadók, masírozó rohamosztagosok, egy súlyosan lélegző gonosz, sugárvetővel hadonászó csempészek, csápos, színes lények. Kétségkívül ezek ugranak be a messzi-messzi galaxisról, amelynek történetét bár felnőttként is élvezzük, bizonyos részeit talán már gyerekesnek, idejétmúltnak gondoljuk. Az Ectopolis.hu előadása azonban bebizonyította, hogy a mese felnőttként sem ér véget, sőt akkor lehet igazán a mélyére ásni.
Mi lenne, ha tudnánk, hogyan lehet életreszólóan kielégítő és biztonságos párkapcsolatot fenntartani? Lehetséges-e valóban megbocsátani egy megcsalást, és utána újra bizalmat érezni a párunk iránt? Hogyan kerülhető el, hogy a kisgyereknevelésben a nő ne elhagyatottnak és frusztráltnak, a férfi ne örökösen számonkértnek érezze magát? Fel kell-e adnunk a függetlenségünket azért, hogy kapcsolatban éljünk? És mit taníthatott nekünk a járvány a párkapcsolatokról? Dr. Sue Johnson, a világ egyik legelismertebb párterapeutája a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet és az EFT Alapítvány felkérésére tartott előadásában adott választ ezekre a kérdésekre.
Már iskoláskorodban az volt a mottód, hogy „elég lesz ennyi, nem kell megerőltetnem magam”? Ahelyett, hogy próbáltad volna a legjobbat nyújtani, megelégedtél egy biztos közepessel? Akkor ez az írás neked szól.
A home schooling/home office helyzet második hetében beszélgettem egy – férfi* – kollégámmal, aki kifejtette, hogy ezt csak úgy lehet csinálni, ha az egyik szülő dolgozik, a másik (a felesége) pedig a teljes idejét a gyerekek és a háztartás menedzselésével tölti. A válaszom az volt, két hét tapasztalatából: „lehet csinálni, csak nagyjából elviselhetetlen”. De hát szülő vagy, ezt vállaltad, megoldod a dolgokat, ne panaszkodj, mert mennyivel rosszabb lenne, ha nem lennének gyerekeid, akikre egyébként annyira vágytál. Most, hat, vagy ebben a végtelen összefolyt időben én már nem is tudom számolni, hány hét után meg kell követnem őt, és igazat kell adnom neki: ezt így tényleg nem lehet csinálni.
