Húsz éve ültem először és utoljára lóháton. Azóta egy-két lovaskocsikázós és pónisimogató élményben is részem volt, de ennyiben kimerült a lovakhoz fűződő viszonyom. Egészen addig, amíg a pátyi Bellandor Lovasközpontban az EQ-Skill Ló Asszisztálta Tréning módszertani bemutatóján megtapasztalhattam, hogyan segítenek ezek az állatok személyiségünk, önismeretünk és készségeink fejlesztésében.
Biztosan ön is hallott már az értelmi vagy testi fogyatékosok kognitív képességeit fejlesztő ló asszisztálta tanulás módszeréről vagy a mediált pszichoterápiáról, ami alkalmas a legtöbb pszichiátriai betegség kezelésére, így affektív, depresszív kórképek, szorongásos zavarok, személyiség- és viselkedészavarok, szenvedélybetegek terápiájában is eredményesen használható. De azt tudta, hogy a lovak segítségével jó néhány éve már Magyarországon is tartanak vezetőfejlesztő tréningeket? Igen, azok számára, akik szeretnék saját vezetői stratégiájukat és vállalkozásukat sikeresebbé, illetve az alkalmazottak együttműködését hatékonyabbá tenni. Suhai Gábor pszichológus, tréner, coach, szervezetfejlesztési tanácsadó, az EQ-Skill alapítója és szakmai igazgatója tíz éve teremtette meg a ló asszisztálta fejlesztés hazai módszertani alapjait, azóta pedig a Ló Asszisztálta Tanulás Európai Szövetségének (EAHAE) hivatalos partnereként tart tréningeket és képzi a jövő lovastrénereit.
Ezeken az önismereti tréningeken természetesen bárki részt vehet, aki életvezetési problémákkal küzd és szeretne jobb anya, támogatóbb férj, magabiztosabb előadó, hatékonyabb munkatárs lenni vagy egyszerűen úgy érzi, van még hova fejlődnie az asszertív kommunikáció és konfliktuskezelés terén. Én nem vezető mivoltomban, de a minap ellátogattam a pátyi lovardába, hogy megtudjam, mi történik a lovakkal együtt töltött néhány óra alatt, ami nagy segítséget nyújthat az élet minden területén.
Így képzeltem
Eljátszottam a gondolattal, hogy modern Gulliverként a nyihahák földjén járva olyan erkölcsi fejlődésen megyek majd keresztül, hogy a végén megundorodom az emberi fajtól. A fejlődés stimmel, de a találkozás lényege éppen a reálisabb énkép, illetve az önmagammal és a másokkal való közvetlenebb, bizalmon és tiszteleten alapuló kapcsolat kialakítása. Suhai Gábor szerint ugyanis az önreflektivitást és a letisztult tudatosságot a leghatékonyabban a legmélyebb és legszemélyesebb élmények mentén a lovak katalizáló jelenlétével tudjuk elérni.
Kicsit tartottam attól, hogy ilyen nagytestű, erős és érzékeny állatokkal lesz dolgom, és hogy egy rosszul időzített mozdulat miatt majd esetleg úgy megvadul a ló, hogy nem a legszebb emlékeket fogjuk egymásról megőrizni, ráadásul még kudarcot is vallok az együttműködésben. De a tréning része, hogy a szakértőktől megkapjuk a szükséges instrukciókat és gyakorlati tanácsokat ahhoz, hogy senkinek semmi baja ne essen. Meg persze azt is tudni kell, hogy nincs jó vagy rossz megoldás, és mindenki annyit von le a történtekből, amennyit elbír. Félelmek tehát eloszlatva, kezdődhet a kaland.
Ami történt
Ahogy beléptünk a lovardába, a homokos talajon nagy felfújható labdákat, színes rudakat és útjelző bólyákat láttunk szabályos rendben elhelyezve és rögtön megismerkedhettünk két lóval, Filouval és Pumuklival. Mivel a lovastréningeken nem lóháton ülve, hanem két lábunkkal a földön járva dolgozunk együtt az állattal, ezért semmilyen korábbi lovas tapasztalatot nem várnak el a résztvevőktől. Első feladatunk az volt, hogy egyenként „pacsit” kérjünk a lovaktól úgy, hogy kialakítjuk a kellő fizikai közelséget és a bizalmat a lóban ahhoz, hogy érintésünk segítségével felemelje és magától a kezünkbe adja egyik mellső lábát. Ezután egy útjelző bólyákkal kirakott négyszög alakú pályán vezettük végig az egyik lovat – vezetőszárral a kezünkben – úgy, hogy egy-egy bólyát menet közben meg is kerültünk. Végül megismerkedtünk a gyönyörű Bombay-jel, egy igen makacs, hiperaktív és a legnagyobb testű – mindenféle értelemben magas – lóval is, ugyanis egy olyan csoportos feladat következett, amelyben 9 ember és 3, teljesen különböző természetű ló dolgozott együtt.
Ennek lényege az volt, hogy egy kör alakú, akadályokkal kirakott pályán, egy adott pontból kiindulva egyszerre hárman, megfelelő ütemben vezessenek egy-egy lovat, és a következő állomáson várakozó résztvevőtársuknak átadják a lovat, aki továbbhalad vele. Váltófutás, vagyis váltólépés jellegű volt a feladat, ahol az egymás közötti összhangra kellett (volna) odafigyelnünk.
Ezt kaptam
Amikor egyenként felkértük a lovak elülső lábát, eleinte azon görcsöltem, hogy jóban legyünk, hogy bejöjjek az állatnak, hogy megbízzon bennem, éppen emiatt a túlzott izgalom és kishitűség (Jaj nekem, mi lesz, ha nem sikerül?!) miatt tűnhettem kezdetben távolságtartónak, de másodjára sikerült ráéreznem arra a mozdulatra, ami azt súgta a lónak, hogy nincs mitől tartania, egész nyugodtan rám bízhatja a patáját. Hihetetlenül jó érzés volt, ahogy a kezdeti para szinte észrevehetetlenül áttolódott egyfajta eufórikus állapotba. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy nem vagyok már a ló számára idegen, hogy kialakult közöttünk egy kapocs, amit ugyan még bőven lehet erősíteni, de az első lépés sikeres volt. Másrészt olyan energiával töltött fel ez a néhány másodperces interakció, hogy megállíthatatlannak, a nap hősének képzeltem magam - mintha egy jókora önbizalomtuningot kaptam volna.
Ezután jött a bólyák körüli séta, ami után jellemeznünk kellett egymást, ki milyennek találta a másikat a csoportból, mialatt a lovat vezette. Engem érzékeny, törékeny, figyelmes őzikének írtak le a többiek, amikor pedig Suhai Gábor elmondta, iszonyatosan türelmesnek látott a séta során, azonnal reagáltam is: Az tök jó, mert én nagyon türelmetlen személynek tartom magam. De ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy nem másokkal, hanem magammal szemben vagyok az. Olyan, aki elvárásokkal teli, ritkán lazít, mert folyton azon stresszel, hogy mindent egyszerre el tudjon intézni, és ezt a türelmetlenséget a környezetére is hajlamos kivetíteni, de leginkább azokra, akik a legközelebb állnak hozzá.
Pumuklival eleinte megint csak nem tudtam határozottan bánni. Amikor meg kellett kerülnünk két ember nagyságú bólyát, a ló mindkét körözés alkalmával megtorpant, én pedig nem kezdtem el ráncigálni, hogy ugyan, indulj már meg!, nem akartam vele „keményebben” bánni, pedig valószínűleg nem sértődött volna meg. Aztán azon gondolkodtam, ha addig kellene itt ácsorognunk, amíg Pumukli úgy akarja, akkor ma talán se ebédet, se vacsorát nem kapunk, ezért szorosabbra fogtam azt a vezetőszárat és egy határozott mozdulattal megindultam, Pumukli pedig követett. No, gondoltam, ez nem is volt egy nagy vaszisztdasz, de hát nem tehetek róla, hogy egyszerűen a ló érdekeit is próbáltam szem előtt tartani. Persze a határozottság és a másokra való odafigyelés nem zárja ki egymást és talán ez a jó vezető titka.
Szóval, ha vezető mivoltomban lettem volna a tréningen, akkor azzal a konklúzióval távoztam volna, hogy bőven van miben fejlődnöm. De szerencsére sehol nem vagyok vezető beosztásban (na jó, otthon, a háztartásban), így a lovaktól inkább hétköznapi önismereti visszajelzéseket vártam. Kaptam is. Annyit, hogy aztán napokig emésztgettem, elemezgettem mindazt, amit néhány óra alatt a lovardában átéltem. Rájöttem, hogy ha másoktól bizalmat, közvetlenséget és őszinte visszajelzéseket várok el, akkor nekem is nyitottnak és kezdeményezőnek kell lennem, hogy tettek hiányában a reakcióra is hiába várok. Arról nem is beszélve, hogy ezekkel a legalább féltonnás állatokkal való sikeres együttműködéshez különösen ébernek és nagyon a jelenben kell lennünk. A nagyfokú kíváncsiság, az érdeklődés, a jelenlét, illetve az érzelmek és a testbeszéd megfelelő alkalmazása segít abban, hogy kitapasztaljuk, megismerjük az állat komfortzónáját és megértsük visszajelzéseit.
A harmadik kihívás már nemcsak a ló és a köztünk lévő kommunikációról, hanem egy kisebb közösség hatékony együttműködésének kialakításáról szólt. A váltósétálás a lovakkal első körben nem ment valami fényesen, szétszórtnak és figyelmetlennek írtuk le magunkat. Hiányzott ugyanis az összhang, mert abban ugyan már jártasak voltunk, hogy hogyan vezessünk egy lovat, de hogy ezt egyszerre, megfelelő ütemben és időzítéssel, egymásra figyelve tegyük... Megismételtük a gyakorlatot és lám, azt vettük észre, hogy sokkal több volt a szemkontaktus, az egymásra irányított figyelem, és így már sokkal inkább volt az egész csapatmunka és sikeres együttműködés. Márpedig a hatékonyság és produktivitás érdekben egy vállalat életében is nagyon fontos a munkatársak közötti kommunikáció simulékonysága, illetve egy olyan összhangra épülő dinamizmus, ahol minden egyes személynek megvan a maga szerepe, értéke és funkciója. Megfelelő kommunikációs stratégiák nélkül ugyanis soha nem lesz hosszú távon is működőképes és sikeres egy közösség.
Értelmet nyert tehát a vezetői önismeret és az együttműködés-fejlesztés is, amiben a lovak mint eszközök rengeteg segítséget tudnak nyújtani. Ráadásként Suhai Gábor és Bombay szemléltették nekünk azt is, hogy hogyan történik, amikor a lovat elküldik, kiutasítják a közösségéből, majd kiválasztja magának vezetőjét - amire ugye nagy szüksége van. Egy karám közepén egyre kisebb körívben sétálva, vezetőszár nélkül, pusztán egy kis zászló segítségével kell körbe-körbe futtatni az állatot úgy, hogy különböző jelzésekkel megállíthatjuk, visszafordíthatjuk, vagyis az ütemet és az irányt is mi szabjuk meg. A jó néhány perces gyakorlatot követően, amikor már úgy érezzük, hogy nyeregben vagyunk, vagyis a ló reakcióiból arra következtetünk, hogy elfogadott minket vezetőjének, akkor megállunk a karám közepén és várjuk, hogy odasétáljon hozzánk – jelezve, hogy megtörtént az elfogadás, kialakult a vezető és a követő szerep. Mondani sem kell, hogy mennyire felemelő ezt látni. Hát még, ha saját bőrünkön tapasztaljuk a „kiválasztást"! Az biztos, hogy egy életre szóló élmény volt. És az is, hogy nem az utolsó.
De miért pont a lovak?
Például azért, mert nem hazudnak. Senki nem tanítja a lovakat arra, hogy képesek legyenek vezetőt fejleszteni, éppen ezért annyira tiszta, őszinte és hiteles a kommunikációjuk: csak azzal dolgoznak, amit evolúciósan hoznak magukkal, a mellettük dolgozó trénerek pedig segítenek megérteni és beépíteni a velük megélt tapasztalatokat. Másrészt mivel a lovak menekülő és prédaállatok - vagyis lételemük, hogy folyamatosan figyeljék és lereagálják környezetük történéseit - túlélésük záloga, hogy minden pillanatban tudják, ki a vezetőjük, akivel fenntartás nélkül együttműködhetnek. A lovak keresik és elfogadják a vezetőjüket, legyen az egy másik ló, vagy akár az ember – persze utóbbi esetében nem mindegy, ki milyen úton válik a ló vezetőjévé: kizárólag a „jól bevált” jutalmazó és büntető eszközöket alkalmazza, vagy következetes, egyértelmű és a ló számára is érthető kommunikációs jelzésekkel, jelenléttel vívja ki magának a vezetői pozíciót.
Az ember és ló közötti kommunikációs dinamizmus egy gazdag tanulási környezetet biztosít tele valós, problémamegoldásra irányuló helyzetekkel. Számos vizsgálat bizonyítja, hogy ha egy adott kontextus lehetővé teszi bizonyos készségeink, például a kommunikációs stratégiák fejlesztését, az ott tanultakat más összefüggésben is kamatoztathatjuk, vagyis teljesítményünket növelhetjük az élet valamennyi területén. Egy kutatás szerint például nagyon fontos szerepe van a nem verbális kommunikációnak az orvosok vagy nővérek és betegeik közötti interakcióban.
„A lovak több mint hatezer éve társai az embernek és az élet legkülönbözőbb területein segítenek bennünket. (Talán túl sokáig hittük azt, hogy csak ők tanulhatnak tőlünk.) Megfelelő szakemberek tolmácsolásával azonban a ló képes arra, hogy érdemben tanuljunk általa saját magunkról, azaz tükörként pótolja a hiányzó visszajelzéseket – azért, hogy hatékonyabbak legyünk a munkahelyen, vezető pozícióban vagy a magánéletünkben" – vallja Suhai Gábor.