Karácsonyeste mindenki alig várja a pillanatot, amikor megpillantja a fa alatt rejlő ajándékokat. De vajon mi motiválja az emberek, hogy megajándékozzák egymást?
Annyira jó lenne, ha sosem kéne aggódni! Igaz, ha tényleg soha-soha nem aggódnánk, akkor lehet, hogy pszichopaták lennénk, amire nem feltétlenül vágyunk. Valamennyire mindenki aggódik, különösen ilyen időkben, mint ez az idei év is. Van azonban az az állapot, amikor az aggódás átveszi a terepet, és azáltal, hogy rengeteg mentális energiát pazarlunk rá, nemcsak rosszul érezzük magunkat tőle, hanem a fejlődésünkben, napi dolgaink elvégzésében is akadályoz.
Mi, magyarok szeretünk panaszkodni. Ha egy ismerőssel találkozol, és a „hogy vagy?” kérdésre egyszerűen egy kösz, jóllal válaszolsz, fennáll a veszély, hogy kukának néznek. Ilyenkor általában illik előadni valami aktuális bosszúságot, nehézséget. Pedig ezzel elég sokat ártunk magunknak.
Jó-e az, ha a Mikulás hozza az ajándékot, vagy jobbat teszünk, ha az első pillanattól fogva őszinték vagyunk a gyerekhez? Erről kérdeztük pszichológus szakértőinket.
Ráadásul még a manipulációhoz is remekül értenek, így a kutatókat is gyakran félrevezetik.
Vajon minden esetben megéri erősnek és keménynek lenni? Milyen árat fizetünk ezért? Pszichológus szakértőink ma erről írnak.
Tetszik vagy nem, a legtöbb munkahelyen az ember nem egyféle dolgot csinál, hanem különböző projekteken dolgozik. Bár van ennek jó oldala is, nagyon észnél kell lenni, hogy ne essünk szét közben. itt van néhány praktika, amit érdemes lehet beépíteni a működésedbe.
2020 júliusa. Éppenhogy túl vagyunk egy sosem tapasztalt világméretű sokk első hullámán. És ki tudja, mit hoz a jövő? A távolságtartás még javallott, arcunkat maszkkal takarjuk, aggódva kérdezgetjük egymástól, hogy mi lesz még itt és hogy hogy vagy… Mi történik eközben Dániában? Megnyitják a világ első Boldogság Múzeumát. Nyilván nem akarattal tervezték a múzeum nyitását a világjárvány közepébe, mégis remek az időzítés: ha már az élet és a természet rákényszerített, hogy szembesüljünk a fontosnak hitt dolgok lényegtelenségével és az észre sem vett dolgok szívszaggató hiányával, akkor akár meg is nézhetjük, mitől lesz az ember boldog, ahelyett, hogy egyedül próbálnánk megtalálni az utunkat.
Sokunkat foglalkoztat a gondolat, vajon mire emlékszik egy kisbaba a saját születéséről, a méhen belül tapasztalt élményekből. Hogy éli meg a világrajövetelét, és később milyen emlékeket tárol róla? Vajon egész életünkben cipeljük ennek minden terhét, vagy nem véletlenül vész homályba?
Amikor a boldogság mibenlétét keressük, érdemes elkülönítenünk az átmeneti örömérzetek nyújtotta boldogságot a valódi boldogságtól, ami tulajdonképpen az élettel való elégedettséget jelenti. Hogy elérhető-e valódi boldogság a pillanatnyi örömérzetek felhalmozásával? Nem, ez az elgondolás legfeljebb matematikailag állja meg a helyét, a valóságban ennél jóval bonyolultabb a képlet. Az viszont nem kizárt, hogy a boldogság tanulható.
Gyarló emberek vagyunk, sokszor vétkezünk és hibázunk, noha általában a legtöbben szeretjük magunkról azt hinni, hogy erkölcsösen viselkedünk. Éppen ezért szofisztikált eszköztárunk van arra, hogy vétségeink után is tükörbe tudjunk nézni reggel, és fenntartsuk önmagunk és a világ előtt a jóemberségünk látszatát. Most azokról a technikákról lesz szó, amelyeket akkor vetünk be, ha vétségünk már letagadhatatlan, de mégis relativizálható.
Ha egy ismerősünk, kollégánk, szomszédunk bajban van, természetes, hogy felmerül bennünk, hogy segítsünk. A hogyan már kicsit nehezebb: azt érezzük, hogy tolakodók, katasztrófaturisták nem szeretnénk lenni, ugyanakkor az sem lenne jó, ha hátat fordítanánk neki a bajban. Mi hát a teendő?
