Kínában nagy döntést jelentettek be május végén: engedélyezik a szülőknek, hogy harmadik gyereket is vállaljanak. Mit szólnak ehhez az anyukák, akiket tigrisanyáknak szoktak nevezni? Valóban olyan szigorúak a gyereknevelési elveik, ahogy az a közvéleményben megjelenik?
Senki sem szereti, ha parancsolgatnak neki, ha részletekbe menően elmagyarázzák, mit hogy kéne csinálnia, kivéve akkor, ha tökéletesen tanácstalan. A gyerekek sem kedvelik az irányítást, pedig mindennél jobban szükségük van rá. A paradoxonból pedig mi lesz? Igen, hiszti.
A gyerekvállalás körül nem véletlenül forog ennyire a szél, zajlik ennyi vita: mindenkinek megvan róla a véleménye, hogyan lehetne tökéletesen csinálni, és ezt nem fél mások tudomására hozni sem. Ugyanakkor óriási károkat is okozhatnak azok, akik száztíz százalék alatt nem érik be semmivel.
Szinte minden szülő ismeri azt az állapotot, amit leginkább a Go the f*** to sleep című vers ír le: a gyerek ezredszerre is vizet kér, pisilnie kell, mesét akar, hisztirohamot kap, tévézni surran ki, tulajdonképpen bármit kitalál, ami csak fizikailag lehetséges annak érdekében, hogy ne kelljen aludni mennie. Miért nem akar aludni?!
A legkönnyebben a középiskola és az egyetem évei alatt kötünk új ismeretségeket. A közös bulik, tanulások, szabadidős programok, utazások sokféle embert sodornak elénk, és viszonylag könnyen alakulnak akár évtizedekre szóló barátságok. Ám ahogy anyává válunk, mintha egy másik világban találnánk magunkat, amiben legrosszabb esetben még a párunk és a gyerekünk is magányos.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szexizmus, a nemi alapú megkülönböztetés a mindennapjaink szerves részét képezi. Ennek következtében elkerülhetetlen, hogy a gyerekeink is találkozzanak a jelenséggel. Épp ezért fontos, hogy beszélgessünk velük a témáról.
Helikopterszülőnek azt nevezzük, aki állandóan a gyereke feje fölött köröz, nem hagyja, hogy hibázzon, túlfélti őt és minden lépését követi. És mivel mindannyian a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, joggal merül fel a kérdés: mi baj lehet ebből?
A gyereknevelés olyan terület, amihez nem csak azok szeretnek hozzászólni, akik maguk is érintettek. A felnövekvő generiációk alkotják majd hazánk népességét, nem mindegy hát, hogyan gondolkodnak, milyen képességeik vannak és hogyan bánunk velük a legérzékenyebb időszakukban. Épp ezért örülünk neki, hogy szeretitek azokat a cikkeket, amelyekben szakértő segítségével járunk utána egy-egy nehezebb témának.
Meglepően sokan vélik úgy, hogy a mai gyerekeket elkényeztetjük. Nincs háború, sem éhezés, sem gyerekmunka (legalábbis hazánkban), nem kell segíteniük a tanyán, válogathatnak a ruhák között, nem szabad verni, szidni őket, és még a tanárnak is visszaszólhatnak. Sok felnőtt azonban csak addig fél, hogy kis önimádót nevel, amíg meg nem ismerkedik az önértékelés és a narcizmus közti nagyon lényeges különbséggel.
A gyerekneveléshez mindenki ért, legalábbis mindenkinek határozott elképzelése van arról, hogyan is kellene csinálni. Mindeközben a gyerekneveléssel kapcsolatos kihívások alig változtak: ha a környezet más is, a gyerekek körül mai is ugyanannyi a teendő és az aggódnivaló. Örök kérdés, hogy mivel etessük, hogyan gondozzuk és hogyan neveljük őket.
Egy pszichológiai elmélet szerint mindenkinek van egy gyerek-, egy szülő- és egy felnőtténje, amelyek jó esetben közös, összehangolt munkával segítenek minket az élet nyújtotta helyzetek megfelelő értelmezésében és az azokra történő reagálásban. Előfordul azonban, hogy személyiségünk egyes részei elmaradnak a fejlődés során – és itt kezdődnek a problémák.
Műanyag díszek, totális elmebaj, lakomák, hiteltúllépés és ajándékdömping nélkül is lehet karácsonyozni. Meghitten, békésen, a természet ölelésében. Két családot mutatunk be, akiknek sikerült.
