Ha emlékszel még a Leó jégkrémre, ha te is az Ablak-Zsiráffal fedezted fel a világot, és ünnepnapon úttörő-egyenruhába öltöztél, tudod, milyen volt az iskolakezdés 30-40 évvel ezelőtt. Nem volt jobb vagy rosszabb, mint most. De kétségkívül más volt.
Ha egy tanárt becenéven emlegetnek a tanítványai, annak két oka lehet: vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem. A gesztus mindenképpen arra utal, hogy a pedagógus személyisége valamiért különleges a diákoknak. Egy biztos, bármi is motiválta őket, a tanárra ragasztott becenév szívből jött.
Szülőként a legtöbben a gyerek teljesítményét a sajátjuknak érzik. Azaz, ha utódjuk kitűnő tanuló, akkor boldog-boldogtalannak dicsekszenek vele, ám ha rosszul teljesít, a család szégyeneként és személyes kudarcukként kezelik. Talán mondanunk sem kell, milyen káros ez a viselkedés.
Magyarország több Nobel-díjast és komplett tudományágakat is átformáló tudósokat, szakembereket adott és ad a világnak. Csakhogy az utóbbi évtizedekben a természettudományok iránti érdeklődés csökken, egyre kevesebb a reál tantárggyal foglalkozó tanár. Így félő, hogy elveszítjük ezt az előnyt – ráadásul még mindig vannak olyanok, akik úgy gondolják, a tudományos karrier nem nőknek való.
Kodály Zoltán maga feleltette őket, ma már lassan nyolcvanévesek, de még mindig csodájukra járnak, és módszerüket tanulmányozzák, pedig akkor a rendszer sok borsot tört az orruk alá. Még a tűzifát is ők hordták magukkal reggelente az iskolába, hogy fűteni tudjanak. 19 gyerekkel indult a Kodály-módszerre épülő első ének-zenei általános iskolai osztály, az akkori kisdiákok visszaemlékezéseiből dokumentumfilm készült a pandémia alatt, de nekünk is meséltek.
Legyünk akár 7, akár 14, akár 40 évesek, nyolcra beérni az iskolába – ami a gyakorlatban háromnegyed nyolcat jelent – igazi kihívás. Nem véletlenül próbálnak régóta változtatni rajta. No de ki az, aki ellenáll a kései iskolakezdésnek, és hogy kezdik a napot más országokban?
A diákok ősidők óta puskáznak vagy próbálnak más módon csalni dolgozatíráskor, vizsgákon, felelések során – de vajon mi motivál valakit arra, hogy a lebukás veszélyének dacára megpróbáljon túljárni a tanár eszén? Ennek jártak utána kutatók.
Akár fiúról, akár lányról van szó, legyen konfliktuskerülő vagy épp vezéregyéniség, bármelyik gyerekkel előfordulhat, hogy fizikai bántalmazást szenved el társaitól. Szülőként igen nehéz helyzetbe kerülünk: visszaüssön, vagy ne üssön vissza?
Mehet egy lány kék pólóban és fekete farmerban iskolába? Fiú felvehet rózsaszín inget az ünnepségre? Milyen öltözet az, aminek sem a márkája, sem a színe, sem a fazonja nem teszi ki a gyereket a csúfolódásnak?
Az augusztus–szeptemberi bevásárlási hajrában, amikor háromféle listával rohangálunk ötféle boltban, az utolsó, ami eszünkbe jut, az az, hogy mit nem kell megvásárolnunk, bekötnünk és elpakolnunk. Pedig legalább olyan fontos kérdés az, mi nem lehet egy iskolásnál, mint hogy mi igen.
Cikksorozatunkban oktatási szakembereket, pedagógusokat, szülőket, diákokat kérdezünk arról, hogy szerintük mit meríthetünk az elmúlt két hónap tapasztalataiból.
Bizonyára veled is előfordult már diákként, hogy nem annyira készültél otthon, és óra előtt próbáltad gyorsan bemagolni a legfontosabb infókat, hátha kihívnak felelni. Ha Joós Andrea tanított volna bioszból, ez teljesen legális tevékenység lenne. A tananyag rövid átbeszélése után ugyanis felelhetnétek ketten, de akár egy videóban is beszámolhatnál a tudásodról. Állandó gyomorgörcs helyett online kvízek, népi motívumokkal dolgozó szervszínezők és vörösvérsejtre hasonlító fánkok várnának a suliban. Honnan ez a sok innováció, és el lehet-e várni minden tanártól, hogy újítani akarjon? Erről kérdeztem Andreát, a tavalyi Edisonplatform egyik fődíjasát.
