Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szülőként a legtöbben a gyerek teljesítményét a sajátjuknak érzik. Azaz, ha utódjuk kitűnő tanuló, akkor boldog-boldogtalannak dicsekszenek vele, ám ha rosszul teljesít, a család szégyeneként és személyes kudarcukként kezelik. Talán mondanunk sem kell, milyen káros ez a viselkedés.
A legnagyobb tragédiának mindenki az év végi bukást érzi. Vagyis a gyerek nem tudta elérni, hogy kettest kapjon, így hiába ért véget az iskolaév, rá augusztusban vár még egy pótvizsga. Erre egyrészt a nyáron készülni kell, másrészt meg kell jelenni a többtagú bizottság előtt, amelynek az elnöke általában az iskola igazgatója. A megmérettetésen sok múlik a tanuló felkészültségén, de figyelembe veszik az év közben végzett munkáját is. Ha a pótvizsga sikerül, a tanulónak ugyan beírják a bizonyítványába, hogy javítóvizsgát tett, de ha az sikerült, gond nélkül léphet tovább a következő évfolyamba. (Még az érettségi esetében is van lehetőség a javításra már a következő ősszel vagy nyáron.) Így leírva nem is olyan vészes, igaz? Akkor miért szégyenítjük meg azokat a diákokat, akik pótvizsgázni kényszerülnek?
A pótvizsga azért van, hogy a gyerek javíthasson
Egyetlen gyerek sem gép. Azaz nem mászik a fejébe a tananyag magától, többszöri olvasás után sem. Akinek valamilyen tantárgyból – például a sokak által rettegett, a legtöbb bukást okozó matematikából – gyengébbek a képességei, és egy ponton lemarad, akár folyamatosan magolásból próbálhat teljesíteni, aminek könnyen bukás a vége, hiszen nem érti az alapvető összefüggéseket. A gyerek emberi lényege abban is megmutatkozik, hogy az érzelmi élete nagy hatással van a tanulási képességeire. Tehát ha valamilyen trauma érte, hosszabb ideig beteg volt, nem tudta kezelni a járvánnyal, az izolációval járó stresszt, a családban beteg valaki, vagy épp válnak a szülők, nem tud ugyanolyan jól tanulni, sőt koncentrálni sem, mint korábban. Ehhez egyébként bőven elég az a hormonkoktél is, ami a kamaszkorral érkezik a szervezetbe.
Ki bukott meg valójában?
Tehát az év végi bukás nem feltétlenül azért következik be, mert a gyermekünk egy utolsó semmirekellő, aki még azt a nyamvadt kettest sem tudta összehozni. Számtalan testi és lelki tényező játszik szerepet abban, hogyan képes koncentrálni, memorizálni, logikus összefüggéseket feltárni, szöveget értelmezni, idegen szavakat tanulni vagy épp térképet olvasni. Felelős szülőként nem az a dolgunk, hogy fokozzuk a szégyen és az inkompetencia érzését, még bűntudatot helyezzünk a gyerekbe a saját rossz érzéseink és frusztrációnk miatt (az ÉN gyerekem megbukott!), hanem az, hogy megfejtsük, hogy jutottunk idáig, és hogyan oldhatnánk meg a helyzetet. Meg kell vizsgálnunk, milyen tényezők lehettek hatással a gyerekünkre, ideértve az iskolai zaklatástól kezdve a saját stresszkezelésünket is. Mélyen és őszintén magunkba kell néznünk, megállapítani, hogyan működtünk szülőként, és lehetőleg szakember segítségét kérni annak feltárására, pontosan hogy is van a gyerekünk. Mert valószínűleg ő sem vágyott arra, hogy megbukjon.
A pótvizsga nem kudarc, hanem lehetőség
Igen, nyári tanulással és pluszfeszültséggel jár, de valójában egy esély arra, hogy ne kelljen évet ismételni. A nyáron van idő arra, hogy egy tanár vagy nagyobb diák foglalkozzon a gyerekünkkel, és kipótolja azokat a hiányosságokat, amelyek szükségesek a továbbtanuláshoz. Nekünk pedig van időnk lehiggadni, s ha nem kizárólag tanulási nehézség áll a háttérben, kicsit előrébb jussunk a problémáink megoldásában. Számtalan lehetőség közül választhatunk a gyermekpszichológustól kezdve a különböző képességfelmérő és -fejlesztő foglalkozásokig. Ha nem akadályoz meg minket saját szégyenérzetünk, ha nem adjuk fel, akkor élhetünk ezekkel, és erősebben kerülhetünk ki a harcból. Ha mégis évet kell ismételni, azt is felfoghatjuk úgy, mint egy esélyt arra, hogy a gyerek bepótolja a hiányosságait. Igen, a kortársak, tanárok beszólásaival meg kell majd küzdeni, ahogy az új osztályközösséggel is, de nem mindegy, otthon ehhez mi hogy állunk hozzá. Annyi bizonyos, hogy a megszégyenítés, a megalázás – de ugyanígy, a jegy „megvásárlása”, az állandó helikopterszülőség – soha egyetlen tanulónak sem segített még abban, hogy jobban tudjon vagy akarjon teljesíteni. A felelősségre vonás elkerülhetetlen, ahogy annak megértése is, hogy nem tanulhatunk, teljesíthetünk a gyerekünk helyett, de ha ezt csapatként (miről is szól maga a család, ha nem a csapatmunkáról?) oldjuk meg, akkor erősebbé és bölcsebbé válhatunk, akármit is írnak a bizonyítványba.
