Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Minden szülő aggódik, amikor elérkezik a nagy nap, és a kis elsőst be kell kísérni az iskola tantermébe. Órákig vagyunk képesek tervezgetni és egyeztetni az osztályfőnökkel arról, mi hogyan lenne a legjobb a gyerekünknek, ha szemüveges, balkezes vagy éppen figyelemzavaros.
Az ideális forgatókönyv szerint már jóval az iskolakezdés előtt tisztában van azzal a tanító néni vagy bácsi, hogy az elsős gyerekünknek mire van szüksége. Nyitott arra, hogy ha máshogy nem, e-mailen vagy telefonon elmondjuk neki, ha bármiben is eltér a nagy átlagtól és emiatt féltjük. Továbbra is maradva az ideális felállásnál: a pedagógus mindent megtesz azért, hogy a gyerekünk a lehető legkedvezőbb feltételekkel vághasson neki a tanulásnak, és azt is meg tudja akadályozni – vagy legalább csökkenteni a mértékét –, hogy az osztálytársak gúnyolódni kezdjenek a „kivételezettel”.
Ehhez a státuszhoz egyébként nem kellenek nagy dolgok. Elég, ha a gyerekünk szemüveges. A kisiskolás még nem tudja olyan felelősséggel viselni a szemüvegét, mint a felnőttek. Nem feltétlenül pucolja, óvja úgy, ahogy kellene. Rá kell szoktatnunk, hogy ha leveszi, a megfelelő tokba tegye, társait pedig arra, hogy a sok tízezer forintba kerülő eszköz nem játékszer. Érdemes a szemüveges gyerekeket inkább előreültetni a tanteremben, hogy gond nélkül lássanak. Egy fokkal nehezebb a helyzet, ha a gyerekünk szemtapaszt is visel. Ezt jellemzően az asztigmiás gyerekek kapják, akiknek a gyenge látóképességű szemét ily módon erősítik. Csakhogy a tapasz nem csak a külsejüket változtatja meg: befolyásolja a színérzékelést, a térlátást, ügyetlenebbé teheti a gyereket a labdajátékokban. Nekik végképp indokolt az első pad, vagy legalább a terem első felében való elhelyezkedés. Szülőként mindenképpen úgy érkezzünk az iskolakezdésre, hogy előtte nem sokkal megnézettük szemésszel, minden megfelel-e az új kihívásoknak.
Befolyásolja az ültetési rendet az is, az adott gyerek melyik kezét használja az íráshoz. A legtöbb elsős jobbkezes, és az is marad, ám 9–18 százalékuk (attól függ, mit tekintünk konkrétan balkezességnek) balkezes vagy mindkét kezét ügyesen használja. Szerencsére odáig már eljutottunk, hogy a balkezesség nem egyenlő a szégyennel vagy a fogyatékkal, ám arra még mindig kevesen figyelnek, hogy ők csak a padok bal oldalán ülhetnek. Épp elég megküzdeniük a számukra fordított irányba történő írással és eszközkezeléssel, legalább adjunk nekik elég teret. Hogy miért fontos ez? Azért, mert 2015-ben kiadtak egy tanulmányt, amely szerint a balkezesek még mindig kisebb arányban fejezik be sikeresen tanulmányaikat, jutnak vezetői pozíciókba vagy kapnak megfelelő fizetést. Ám ez a hátrány azonnal megszűnik, ha az adott gyerek boldog és elfogadó környezetben nő fel. Ehhez nemcsak a családon belüli empátiára és eszközbeszerzésre van szükség. A jó pedagógus kiismeri magát a pedagógiai módszerek között, kommunikál a szülővel, segíti az újfajta eszközökkel nehezebben boldoguló diákot, például hagyja, hogy az elforgassa a papírt vagy olyan helyen üljön, ahonnan megfelelően látja a táblát és a természetes fény kellően meg tudja világítani a füzetét.
Ha dadog a gyerek
A gyerekek több mint 80 százaléka már az első iskolaév előtt dadogni kezd, azaz a problémára nem az iskolában derül fény. Logopédus segítségével szépen leküzdhető problémáról van szó, amit ráadásul ki is lehet nőni. Ugyanakkor az iskolakezdés óriási stresszt jelent a gyereknek, így előfordulhat, hogy ettől kezd akadozni a beszéde, például akkor, amikor felszólítják. A szorongó, lassabb tempójú, szégyenlős gyerek esetleg nehezen birkózik meg azzal, hogy mások előtt kell beszélnie vagy hangosan olvasnia. Épp ezért érdemes nyugodtan fogadni a dadogást, mert nem biztos, hogy évekig velünk marad.
Ettől függetlenül persze kezdenünk kell vele valamit. Érdemes ezt a tanítóval megbeszélni, hátha kevesebb szóbeli feladatot ad, vagy segít abban, hogy a gyerek ne váljon gúnyolódások céltáblájává. A kortársak hangos nevetése, viccelődése mély sebeket hagyhat. A kivételezés azonban ugyanannak a tengelynek a másik véglete, ez is éppúgy lehet stresszforrás, ráadásul a beilleszkedést sem segíti. Meg kell találnunk egy arany középutat, folyamatosan konzultálni a logopédussal, illetve a tanárnak a szülőkkel. Lehetőleg még azelőtt, hogy a dadogással küzdő gyerek elkezdene maga stratégiákat kialakítani arra, hogy elkerülje a nyilvános megszólalásokat.
Az SNI-s gyerekek tanulása
Miközben szülőként szorongva várjuk, hogy teljesít az iskolában, vagy még előtte a nagycsoportban a gyerek, már rémképeket láthatunk, ha nem úgy halad, ahogy a többiek. Biztos SNI-s lesz! Miközben sokszor azt sem tudjuk, hogy ez egyszerűen olyan különleges bánásmódot igénylő gyereket jelent, aki mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékossága miatt kiemelt figyelmet érdemel. Ugyanúgy járhat tovább az iskolába, ugyanúgy fejlődik folyamatosan, pláne úgy, hogy fejlesztő pedagógusok, gyógypedagógusok lesznek a segítségére. A figyelemzavarként emlegetett ADHD sem szégyenbélyeg, sőt sokszor laikusként rásütjük a gyerekre anélkül, hogy azt megelőzné megfelelő szakértői vizsgálat.
Nem biztos, hogy az első osztályban nehézségeket tapasztaló gyereknek konkrétan bármi „baja van”. Az óvodában nem kellett sokszor 45 percet egy helyben, fegyelmezetten ülnie, nem került ilyen elvárások közé, nem érte egy sor olyan inger, ami iskolásként már zavarhatja. Nemcsak a helyszín új, de a szabályok, a közösség, az eszközök, az időbeosztás, az étel, a pedagógusok is. Ha azt látjuk, hogy a gyerekünk nehezebben koncentrál, „nem képes megülni a fenekén”, akkor lehet, hogy az elvárásainkkal van baj. A jó iskolai környezet tágabb határokkal dolgozik és nem próbálja meg egy sémára faragni az összes nebulót. Nem szégyeníti meg azt, aki nem olvas két hónap után folyékonyan, hanem elkezdi szép csendben megkeresni a fejlődési eltérés okát.
Ez lehet szervi: a már említett látás- vagy beszédproblémák mellett szóba jöhet hallásprobléma, diszlexia (azaz az olvasási nehezítettség), diszgráfia (írásbeli problémák), diszkalkulia (számolási nehézségek), diszpraxia (a tájékozódás, kézügyesség eltérése) vagy valami más eltérés. Akár az is kiderülhet, hogy egy másik padtárssal vagy egy másik helyen ülve a gyerek másképp is viselkedik, vagy épp pszichológiai probléma áll a háttérben. Talán csak kicsit több időre van szüksége az iskolakezdés feldolgozásához. Türelem, szakértelem, együttérzés: ezek legyenek a jelszavaink a pánikolás és a megbélyegzés helyett. Ha úgy érezzük, a pedagógus nem elég empatikus, csak fokozza a gyerek szorongását, vagy nem érti, mit miért tesz, akkor mindenképpen higgadtan kommunikáljunk vele és kérjük szakemberek segítségét. Jó esetben már az iskolakezdés előtt beszélgettünk vele arról, milyen a gyerekünk, miben hol tart és általában hogyan reagál az új helyzetekre.
