„Jó napot kívánok! Segíthetek?” – Ugye milyen egyszerű, hétköznapinak tűnő megszólítás ez? Mégis, sokan, amikor meglátnak egy fogyatékossággal élő embert az utcán, félnek felajánlani a segítségüket, mert nem tudják, hogy hogyan segítsenek. De vajon miért gondoljuk azt, hogy ők mások lennének? A félelmek és a kétségek eloszlatása érdekében most egy hallássérült és egy mozgáskorlátozott ember segít nekünk abban, hogy ha szükséges, akkor merjünk nekik segíteni.
Az óvodákban és az iskolákban ma már számos alkalom nyílik arra, hogy a gyerekek megtanulják, hogyan támogathatnák a fogyatékossággal élő embereket olyan mindennapi szituációkban, mint az utcán vagy épületben történő közlekedés vagy a vásárlás. Hiszen szükség lehet erre még akkor is, ha igen sok fogyatékossággal élő embertársunk is szeretne sok mindenben önálló lenni.
Ne vegyük zokon, ha elutasítanak
„Úgy tapasztalom, hogy az integrált nevelés-oktatás térnyerésével egyre inkább felnő egy olyan generáció, amelyiknek már természetesebb a sokféleség. Persze, nem biztos, hogy mindenki azonnal tudni fogja, hogy melyik fogyatékossággal élő embernek mi a leghatékonyabb segítségnyújtás, és egyáltalán szüksége van-e segítségre, de azt gondolom, ez nem is várható el” – mondja a születése óta hallássérült dr. Loványi Eszter.
„Épp az emberi sokszínűségből adódóan eltérhetnek az egyéni szükségletek, ilyen például a fogyatékosság típusa, súlyossága, fellépésének ideje, személyiségjegyek, a környezetben rejlő lehetőségek” – teszi hozzá Eszter. „Egyénfüggő lehet, hogy kinek milyen életszakaszban és szituációban milyen támogatásra van szüksége. Így azt tartom fontosnak, hogy az első lépést meg tudjuk tenni, és megkérdezzük: „Segíthetek valamiben?” És nem szabad megsértődnünk, ha azt a választ kapjuk: „Köszönöm, nem.” Nekem is van olyan ismerősöm, akinek nagyon fontos az önállóság, és csak akkor fogad el segítséget, ha tényleg úgy érzi, hogy nem tud valamit egyedül megoldani. De találkoztam olyan fogyatékossággal élő emberrel is, aki könnyebben fogad el segítséget.”
Merjünk egymástól kérdezni
Eszternek általában nem szokott problémát jelenteni az ismeretlen emberekkel való kommunikáció, mindig el szokta mondani, hogy azért beszél szokatlan kiejtéssel, mert hallássérült. Így beszélgetőtársainak van idejük átgondolni az adott szituációt.
„Ezt azért tartom fontosnak, mert a hallássérülés sokszor láthatatlan marad, hacsak nem veszik észre a hallókészüléket, vagy nem kezd el a hallássérült ember szokatlan kiejtéssel vagy jelnyelven kommunikálni.
Véleményem szerint nekünk se szabad várnunk csak a társadalom többi tagjától a »csodát«, és nekünk is nyitottnak kell lennünk. Ez egy kétoldalú folyamat, a szemléletformálás a mi feladatunk is.
De így is egyszer-kétszer előfordult, hogy valaki annyira meglepődött, hogy másképp beszélek, hogy inkább zavartan elfordult” – osztja meg tapasztalatait Eszter, aki szerint az a legfontosabb, hogy merjünk egymástól kérdezni, mert az nem mindig segítség, ha a meglévő információnk alapján általánosítunk, hiszen a fogyatékossággal élő emberek igényei is különbözőek lehetnek.
Eszterrel például már előfordult, hogy azt gondolták az emberek, hogy jelnyelvet használ vagy tud telefonálni.
Semmit rólunk nélkülünk!
„Miután én kerekesszékes mozgássérült vagyok, ez azonnal látszódik is. Az emberek pedig nem tudnak vele mit kezdeni, félnek a velem való kommunikációtól. Furcsa helyzet, de ettől a szituációtól én is zavarba jövök, ami akár jól is jöhet, mert így látja a másik, hogy én is megilletődtem. Ezt a szituációt csak a kommunikációval vagy egy segítő kutyával tudjuk feloldani” – kezdi Mányik Richárd, aki 17 évesen, egy autóbaleset következtében lett mozgáskorlátozott. A férfi azt tapasztalja, ha a kutyája vele van, bátrabban megszólítják az emberek.
Ám vannak olyanok is, akik kérdezés nélkül „segítenek”, sőt, olykor „túlsegítenek”. Richárddal megesett már, hogy valaki, aki valóban jót akart neki, szó nélkül elkezdte tolni, ám azt nem vette észre, hogy a kerekesszék elöl elakadt. Volt, aki abban akart a segítségére lenni, hogy a kerekesszéket betegye Richárd autójába, ám ennek egy becsípett ujj és egy jól beütött láb lett az eredménye. Merthogy aki nem ért hozzá, az nem tudja, hogy ennek a mozzanatnak is megvan a technikája.
Richárd örömmel fogadja mások jó szándékát, de egyetért Eszterrel abban, hogy számára is az az igazi segítség, ha valaki megkérdezi, szüksége van-e rá, és ha igen, akkor pontosan milyen segítséget szeretne. Ilyen esetben el tudja mondani, hol kell megfogni a kerekesszéket, hogy az biztonságosan mozgatható legyen.
„Én sokáig nem tudtam, nem mertem segítséget kérni másoktól, mert előbb magamnak akartam bizonyítani, hogy képes vagyok az önállóságra. Évekig gondot okozott, hogy az újságárusnál nem értem el a polcon lévő újságot, és ilyenkor nem vettem meg. Most már más a helyzet, gond nélkül megszólítok valakit” – teszi hozzá Richárd.
„Mindig nagyon jól szokott esni, ha mások megkérdezik, hogy segíthetnek-e nekem, mert számomra az a legnagyobb segítség, ha elmondhatom, hogy mire van szükségem” – hangsúlyozza ismét Eszter, hozzátéve: „Maximálisan tudok azonosulni a »Semmit rólunk nélkülünk!« elv szellemiségével, és azzal, hogy maguk a fogyatékossággal élő emberek tudják a legjobban, hogy mi számukra a jó segítség.”
Eszter általában ezekre szokta kérni a beszélgetőtársait:
- A szájról olvasás miatt forduljanak felé, amikor hozzá beszélnek, mindeközben legyenek jó fényviszonyok között.
- Telefonálás helyett írásban, például e-mailben vagy SMS-ben kommunikáljanak.
- Ha vele van a hallássérült-segítő kutyája, ő is bemehessen vele a mindenki előtt nyitva álló helyekre, például egy bevásárlóközpontba, ahogyan azt a vonatkozó jogszabály is ezt lehetővé teszi.
