Még azok a szülők is, akik egyébként zászlajukra tűzik, hogy nem terhelik túl a gyereket, hajlamosak a létfontosságú mozgást jelentő sport mellé egy-egy idegen nyelvi különórát beiktatni gyermeküknek, mert nyelvtudás nélkül ma már nem megy, és hát persze, az volna az igazi, ha azért egy hangszerrel is megismerkedne a gyerek. Hol van az igazság? Van-e arany középút? Kioltja-e egyik a másikat, vagy éppen erősíti egymást a szabadidős tevékenység és a tanulás?
Már a csecsemők fejlesztésével (is) foglalkozó konduktorok is a rendszer, állandóság és következetesség minél korábbi bevezetésének elvét szorgalmazzák. A kisiskolásokkal foglalkozó tanítók is azt a nézetet vallják, hogy nem szabad a gyereket túlterhelni,
a kevesebb több.
Egy első osztályba járó gyermeknél még a szabad, kötetlen játék és a pihenés nemcsak hasznos, de szükséges is az egészséges szellemi és fizikai fejlődéshez. Ugyanakkor a rendszeres testmozgás fokozatos beiktatása szerintük is fontos, és már ebben a korban megkezdődhet, s a terhelés az idővel erősödhet. De vajon mennyire?
A gyerekek szabadidejének mértékéről, ideális mennyiségéről, az intenzív sportolás és a tanulás összeegyeztethetőségéről, a teljesítmény optimalizálásáról Erdős Eszter középiskolai tanárt, tanulásmódszertani specialistát kérdeztük, aki egyben szinkronúszás-szakedzőként a Magyar Szinkronúszó Szövetség szakmai vezetője, és az Aquatic Szinkronúszó Sportegyesület vezetőedzőjeként az élsport mezőnyéből is, egyszerre több oldalról vizsgálja e kérdést a gyakorlatban hosszú évek óta.
Van mindenkire érvényes rövid válasz a kérdésre, vagy ahány gyerek, annyi megoldás?
Alaptétel, hogy minden gyerek más, tehát általános szabály helyett inkább olyan megfigyelések adhatnak nekünk támpontot, melyek több gyerkőcnél is beválnak, működtek. Mivel több területen is foglalkozom fiatalokkal, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a sporton és az iskolai oktatáson keresztül is megtapasztalom nap mint nap ezt a dilemmát, mely a szülőkben és a tizenéves – útjukat és helyüket a nagyvilágban kereső – fiatalokban is megfogalmazódik. Egyfelől a tanár szemüvegén keresztül, másfelől pedig a szabadidőben sportolással időt töltő versenyzők edzőjeként rálátva a kérdésre egyet biztosan kijelenthetek:
a kevesebb szabadidő összeszedettebb életvitelre, jobban megtervezett napirendre sarkall, ami mindkét szerepkörben hasznos.
Sokan középiskolás korukra komolyan sportolnak, heti 4-6 alkalommal edzésre és persze hétvégenként versenyekre járnak, összeegyeztethető-e mindez az iskolai tanulással?
Számos élsportoló mindennapjait látom, és még több iskolai tanítványon keresztül tapasztalom, hogy valóban, olykor döntéshelyzetbe kerülnek. A családok nagy többsége amellett kampányol, hogy az aktív sportot tegye parkolópályára a gyermek, bízva abban, hogy a felszabaduló ideje nagyobb részét tudja majd a tanulásra fordítani, hiszen mégiscsak ez biztosítja a jövőjét hosszú távon.
Ha a sport feladása mellett döntenek, kiszakadnak egy számukra fontos bázist jelentő közegből is a mozgás elhagyása mellett. Ez hogyan hat az iskolai eredményeikre?
Sajnos a számok azt mutatják, hogy
az aktív sport/versenysport elhagyásával nem javulnak az iskolai eredmények,
nem jut több idő semmire, de leginkább a tanulásra nem, még akkor sem, ha valójában napi 3-4 óra szabadul fel.
Mit jelent a hobbi, jelen esetben a (verseny)sport egy ilyen fiatal életében?
Értékrendet, fegyelmet, barátságokat, küzdeni tudást, akaraterőt. De mindemellett arról van itt még szó, hogy a sport a középiskoláig sok gyereknek
ad egy olyan keretet, mely megtanítja őket gazdálkodni az idővel:
észrevétlenül lett ez a közeg az élete része kiskorától, egyben az imádott szabadidős tevékenység, és a legjobb haveri kör. Eddigre megtanulta, csak akkor tud a sportcsapatával „játszani”, ha már kész a lecke! Ahogy az évek múlásával megnő az edzések gyakorisága és hossza, szaporodnak a versenyek, és nő a középiskolai követelmény is, eljön a pillanat, amikor sokkal több kell a helytálláshoz minden fronton:
leginkább egy tudatos életvitellel, átgondolt időbeosztással
és csak roppant kevés lustasággal érhető el. Ezt a tizenévesek nagy többsége nem tudja hozni, mert sajátjuk a sokáig alvás, a hajnalig tartó „szociális kapcsolatépítés”, és a „megyek a szobámba tanulni” féle elvonulás. Ha ezt választjuk a sport helyett, általában az az eredménye, hogy rosszabbul megy a tanulás, és még az edzések sikerélménye is elmarad, a támogató baráti társaság is csak hiányként jelentkezik, kizökkenti amúgy is labilis komfortérzetéből.
Mit tanácsolsz tehát nekünk, szülőknek, merre tereljük a dolgokat?
Nézeteim szerint, mint edző s mint középiskolai tanár, valamint gyakorló édesanya,
nekünk, szülőknek ilyenkor nem szabad elmenni a könnyebb ellenállás irányába,
és feladni a keretet adó sportot, minden értékrendjével együtt. Nem lesz megoldás sem rövid, sem hosszú távon. Még kevesebb feladat jut így gyermekünknek, nem érez határokat-szabályokat, elvesznek az olyanfajta kötelezettségek, hogy a csapat miatt legalább erőt kell vennie magán, az edzésre pontosan kell érkezni, és csak több elvesztegetett óra lesz a videójátékoké.
A tanulás és (verseny)sport két egymás mellett futó sáv az autópályán! Egymást erősítik, támogatják.
Olykor bejön egy gyorsítósáv, mert versenyszezon jön, aztán pár kilométer múlva az emelkedőnél lelassít, mert belátja, hogy éppen év végi vizsgák közelednek.
A megoldást a rendezett napirend, az iskolai órák maximális kihasználása és a koncentrált, tempós felkészülés adja meg. Egyszóval tehát, tekintsünk szülők és sportolók is úgy a sportágunkra, mint egy segítő, támogató tevékenységre, hiszen a fizikai aktivitással kiürült agy sokkal jobban teljesít, a csapattársak által biztosított közeg a rengeteg élmény miatt sokkal elfogadóbb, támogatóbb, mint az iskolai, a nyerés élménye csak a sportban van jelen nap mint nap ugyanúgy, ahogy a kudarcok, rosszul ment edzések, elvesztett meccsek megélése is.
