Az iskolai zaklatás káros, gonosz és végtelenül szomorú jelenség, ami ráadásul így vagy úgy, de az egész osztályközösségre hat, nem csak a kipécézett diákra.
Egyértelmű, hogy a zaklatás célpontjában állni a legnehezebb; senki sem érdemli meg, hogy bántással, kiközösítéssel tönkretegyék a gyerekkorát – ami sok esetben a felnőttkorra is hatást gyakorol aztán. Arról már kevesebb szó esik, hogy azok a tanulók is megszenvedhetik a bullyingot, akik félelemből csatlakoznak a bántalmazóhoz.
Evolúciós okok
Életünk másodlagos szocializációs színtere az óvoda és az iskola. Itt tanuljuk meg, hogyan viselkedjünk közösségben, hogyan alakítsuk társas kapcsolatainkat, mi minden befolyásolhatja azokat. Természetünkből adódóan szeretnénk valahova tartozni, és igyekszünk elkerülni azt, hogy kivessen magából a közösség. Mert egyedül lenni nem biztonságos.
Felnőttkorban is megjelenhet ez a fajta félelem, hát még kamaszkorban, amikor eleve minden bizonytalan. Épp ebben rejlik az iskolai zaklatás ereje: inkább csatlakozunk a szószólóhoz, az erősebbhez, mintsem szembeszálljunk vele, és azt kockáztassuk, hogy perifériára szorulunk, esetleg mi magunk is áldozattá válunk. Pontosan ezt teszi az a tanuló is, aki tudja ugyan, hogy másokat bántani nem szabad, mégis nagyobb az attól való félelme, hogy őt is kiközösítik, csúfolni fogják.
Az okok változatlanok
Noha a kortárs zaklatás ma már áttevődött az online térre is, a kiváltó okok ma is ugyanazok, mint évtizedekkel ezelőtt: az egyik gyerek valamiben másabb, mint a társai; túl jól tanul vagy nagyon gyengén; sovány vagy túlsúlyos. Még csak az sem szükséges, hogy szélsőségesen jelenjen meg egyik vagy másik tulajdonság: ha valakit valamiért kipécéznek, akkor simán elszabadul a pokol. Persze hogy mindenki próbál a biztonságos vizeken elevezni. Hogy ki meddig megy el ennek érdekében, az már egészen szélsőséges lehet, ha a kamasznak nincs elég önbizalma, és nem elég határozott ahhoz, hogy kiálljon magáért.
Sajnos a bullying gyakori jelenség, bárhol felütheti a fejét. Én is ismerek egy kislányt, akit a súlya miatt csúfolnak.
A legszomorúbb az egészben, hogy a lány gyönyörű, a legerősebb kifejezés, amit a testalkatára lehet tenni, hogy kicsit husi. Mégis néhány nagyhangú fiú valamiért megtalálta, ezért a társai közül sokan nem játszanak vele, vagy a fiúkhoz hasonlóan bántják őt. Azok, akik csatlakoznak a gúnyolódókhoz, nem rossz gyerekek, sőt, vannak köztük olyanok, akik kifejezetten sajnálják a célkeresztbe került osztálytársukat, mégse mernek szólni a tanárnak, nem mernek rászólni a fiúkra, nem merik megvédeni a kislányt, mert mi lesz, ha legközelebb őket találja meg az egyik szószóló fiú, aki még a tanároknak is simán visszabeszél, ha olyan napja van. Közben pedig dolgozik a lelkiismeret-furdalás. Akadnak olyanok is, akik szimplán úgy tesznek, mintha észre sem vennék a kiközösítést, egyszerűen szemet hunynak afelett, hogy társukat bántják.
Amikor a vékony kislány fogyózni kezd
Már önmagában az is szörnyű, hogy pár erősebb hangú gyerek sakkban tarthat több tíz kisiskolást, és tovább folytathatják a zaklatást, hiszen senki sem mer lépni. A bullying osztályközösségre gyakorolt hatása azonban nem csak a félelemből eredő konformitásban nyilvánulhat meg; sajnos ennél súlyosabb következményekkel is járhat. Akad olyan lány, aki egyébként jóban lenne a kiközösített kiskamasszal, de nem meri felvállalni, nehogy rajta is fogást találjanak. Inkább barátkozik a „rossz fiúkkal” azok után és ellenére is, hogy így viselkednek másokkal, csak nehogy ő legyen a következő. Nem elégszik meg ennyivel!
Mivel a csúfolódás tárgya a pluszkiló, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy őt ne lehessen ledagadtozni.
A tízórai és az uzsonna is érintetlenül kerül haza, és már ebédre is egyre kevesebbet kér. Szülőként halljuk, mennyire veszélyes lehet a média, hogyan torzíthatja az egészséges testképet; ez az iskolai eset is hasonlóan kártékony, hiszen egy kicsit husi kamasz lányt bántanak, aki távol áll a túlsúlytól, ezért a normál testalkatú kislány magát próbálja sanyargatni, nehogy a társa sorsára jusson ő is. Nem hiszem, hogy részletezni kell, hogyan csúszhat át az egészségtelen kiskamaszkori fogyókúra súlyosan megbetegítő evészavarba.
Mit tehet a szülő?
Egy 10 éves kislány és egy 6 éves kisfiú anyukája vagyok. Gyakran félelmetes szembesülni azzal, milyen negatív hatások érik a gyerekeinket nap mint nap, és nem lehetünk velük a nap 24 órájában (ez nem is lenne egészséges szülői magatartás), hogy megvédjük őket. A gyerekeim tudják, hogy minden apró-cseprő problémájukkal fordulhatnak hozzám; arra bátorítom őket, hogy merjenek kiállni magukért és másokért is; arra tanítom őket, hogy ne tegyenek semmi olyat mással, ami nekik fordított esetben rosszulesne. Elszomorít és megijeszt, amikor azt látom, hogy bizonyos helyzetekben ez sem elég. Mert ők is beállnak a sorba, ha arról van szó, nehogy kilógjanak.
Az iskolai zaklatást nem a gyerekeknek kell lerendezni egymást közt, és nem is csak a szülőknek. A bullying pontosan egy olyan jelenség, aminek a megoldásához szükséges a szülő-gyerek közti bizalmi kapcsolat, a tanár figyelme, a tanár-szülő és a szülő-szülő közti párbeszéd is. Így együtt, mind! Szakértők szerint ideális megoldás a jóvátételi eljárás, amelyen az intézményvezető és/vagy az osztályfőnök, valamint a bántalmazó, illetve a bántalmazott gyermek a szüleivel együtt vesz részt.
A büntetés itt sem maradhat el, hiszen az erőszak minden formája elfogadhatatlan, de lehetőséget kap mindkét oldal arra, hogy elmondják, milyen érzések munkálkodtak bennük, és milyen tettek vezettek idáig.
Ugyanezt a módszert lehet alkalmazni az egész osztály bevonásával is, ahol mindenki elmondhatja, hogyan látja a kialakult helyzetet, és közösen próbálnak megoldást találni. Az osztályfőnöki óra iskolai zaklatástól függetlenül is remek alkalom, hogy a gyerekek jobban megértsék, elfogadják egymást; felmérhetők az osztályban kialakult erőviszonyok, észrevehetők a közösségben jelen lévő feszültségek. Így a feloldás és megoldás is közösen történik, ami megerősítheti a kortárs kapcsolatokat. Azonban a legjobb iskola és a legjobb osztályfőnök sem képes mindent elrendezni, ha otthon nem zajlanak fontos beszélgetések.
Úgy gondolom, szülőként az a legnagyobb fegyverünk, hogy lehetőségünk van megmutatni a gyerekeinknek a megfelelő viselkedést. Jó lenne elfelejteni a „ha bántanak, add vissza” hozzáállást, és helyette megtanítani őket arra, hogy ne támadással válaszoljanak, ne törődjenek bele félelemből abba, ami nem helyes, és merjenek az érzéseikről beszélni, akármilyen ijesztőnek is tűnik. Kár, hogy a változás sohasem egyik napról a másikra történik.
