Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
„Az a baj, hogy úgy kell dolgoznom, mintha nem lennének gyerekeim, és úgy kell gyereket nevelnem, mintha nem dolgoznék.” Nem tudom, hol olvastam ezt a frappáns megállapítást, de egyvalami biztos: az anyaság és a munkavállalás összeegyeztetése több mint kihívás. És akkor még nem beszéltünk az önmegvalósításról, a párkapcsolatról vagy a pihenésről.
Mielőtt gyerekem született volna, a képlet teljesen egyértelmű volt: munkaidőben dolgozom, munka után leginkább a párommal töltöm az időt. Mindkettőre tudtam teljes erőbedobással koncentrálni, nem is volt semmi probléma: a karrierem a multinacionális cégnél szépen ívelt fölfelé, és a kapcsolatunk is haladt előre. A háztartásra nem volt gond: a munkahelyen ebédeltünk, alig voltunk otthon, elég volt kéthetente egy szombat délelőtt takarítani, s utána még a miénk volt az egész hétvége, amikor mehettünk biciklizni, kirándulni, moziba, wellnessezni.
Családbarát munkahely: részmunkaidő, állandó home office
Az első meglepetés akkor ért, amikor a munkahelyemre visszatérve szembesültem azzal, hogy a fizetésem nem követte az – akkor még nem túl jelentős – inflációt. A karrieremről szinte rögtön kiderült, hogy már a múlté, de ezt nem is bántam különösebben: a családbarát munkahelyemen lehetőség volt a részmunkaidőre és az állandó home office-ra, ami akkor, a koronavírus előtti időszakban, igen ritka és becsülendő dolog volt. A részmunkaidővel azonban nem járt együtt a kevesebb munka: szinte ugyanannyit kellett dolgoznom, mint a nyolcórás kollégáknak, hat órába sűrítve. (Legfeljebb annyi előnyöm volt, hogy lemondhattam az unalmas meetingeket, és dolgozhattam helyette.) Munka közben pedig egyre-másra tűntek fel az oda nem illő gondolatok: vajon megeszi a kislányom az ebédet a bölcsiben…? És ha sír utánam elalváskor…? Vajon jól tettem-e egyáltalán, hogy bölcsibe adtam…?
Ugyanannyi munka, feleannyi pénzért és feleannyi időben
A helyzet csak hatványozódott, miután megszületett a második gyerek. A fizetésem ismét nem követte az inflációt, a munkamennyiség maradt a régi, én viszont éltem a lehetőséggel, hogy a gyerek hároméves koráig mindössze napi négy órában dolgozzak.
Egyre kevesebb pénzért, egyre kevesebb időben kellett tehát azt teljesítenem, amiért korábban normális munkabér és előrelépési lehetőség járt.
Mindehhez hozzájárult, hogy két gyerek logisztikáját kellett megszerveznem, állandóan kérni valamit a főnökeimtől, kellemetlenül érezni magam, ha a gyerek miatt betegszabadságra mentem, vagy ha délután egykor fel kellett függesztenem a munkát, magamra kötni a kisebbiket és elmenni a nagyobbért az oviba, aki középsős kora óta nem volt hajlandó délután aludni. Utána hazaérni, lefoglalni őket, közben dolgozni, és megoldani, hogy ne ússzon a lakás. Először azt engedtem el, hogy legyen ebéd: rendeltünk. Utána azt, hogy rend legyen: két gyerek után naphosszat lehetne pakolni. Végül a tisztaság is a múlté lett: legfeljebb egy napig tart, utána ismét széttaposott kakaóscsiga-maradékok, sáros cipőnyomok és papírfecnik borítják be a házat.
Kisgyerekes anya = potenciális veszélyforrás?
Anélkül, hogy a toxikus pozitivitás mezsgyéjére tévednék, azt hiszem, munkafronton végül szerencsésnek mondhatom magam. Soha, senki nem nézett rám görbén, amiért a gyerekek hároméves kora előtt visszatértem dolgozni, a multis tucatmunkám helyett most írhatok, és bár néha vannak napok, amikor azt érzem, egyszerre legalább három helyen kellene lennem, alapvetően menedzselhető az életünk. Aki azonban gyes/gyed után karriert vagy munkahelyet vált, és nem szeretne (vagy éppen nem is tud) a korábbi nyolc órában dolgozni, szembesülnie kell azzal, hogy még mindig viszonylag kevés cég kínál részmunkaidős állást. Vagy ha talál is ígéretes ajánlatot, egyáltalán nem biztos, hogy felveszik, s előtte át kell esnie az állásinterjún, ahol a munkaadók számára a kisgyerekes anya gyakran – hiába van sokszor több diplomája, végzettsége, nyelvvizsgája – egy potenciális veszélyforrás.
Zita kisgyermekes anyaként azt tapasztalta, hogy a szokásos kérdéseken kívül a leendő munkaadók minden esetben kíváncsiak arra, hogy
- mi történik, ha lebetegszik a gyerek?
- a nyári szünetet mégis hogyan tervezi megoldani?
- nem derogál-e alacsonyabb beosztásban munkába állnia, mikor szülés előtt vezető pozícióban volt? („Azt gondolják, hamar le fogok lépni.”)
Ha megkérdezi, hogy van-e lehetőség otthonról dolgozni, a válasz a legtöbb esetben az, hogy nincs. „Nem mondják ki, de talán azt hiszik, hogy biztosan csak a háztartási munkákkal lennék elfoglalva.”
Tökélyre fejlesztett stressztűrő képesség
Az anyák az állandó lelkiismeret-furdalás mellett rendszerint tökélyre fejlesztenek bizonyos készségeket és képességeket, hogy minél inkább megfeleljenek a bennük élő ideális anya- és munkaerőképnek, amit persze sosem érnek el, tehát a lelkiismeret-furdalás is marad. (Ha esetleg a munka és a gyerekek menedzselése már menne, ott virít a következő kihívás: mi lesz a házassággal, a párkapcsolattal? Vajon elég időt töltünk kettesben?) Zita például a következőket tapasztalta: „A gyerekekkel otthon töltött időszak és az anyaság rengeteg kompetenciát fejlesztett ki bennem, köztük olyanokat is, amelyeket a munkahelyen nem feltétlenül lehet elsajátítani. Gondolok itt a problémamegoldó képességre, az időgazdálkodás és a többfelé figyelés tökéletes szintre emelésére, a stressztűrő képesség fejlesztésére, a hatékonyság növelésére, és nem utolsósorban a konfliktuskerülés helyett a megoldási lehetőségek keresésére.”
Egy álláskeresés története
Lilinek munkakeresés közben a leendő kollégák rosszindulatával is meg kellett küzdenie: „Abban az évben töltöttem be a negyvenet, ugyan volt még pár hónapom hátra, de hirtelen »megcsapott« a saját életkorom. A pandémia miatt a bölcsődei beszoktatás is későbbre tolódott, kiesett közel három munkával töltött év. Új munkahelyet kellett keresnem, és ezzel nagy valószínűséggel új szakmát is. Elveszettnek éreztem magam, kiöregedettnek és sehova sem tartozónak. Aztán kiválasztottak egy magánklinikára asszisztensnek. Rideg volt a környezet és rendkívül kritikus. Már az első napon éreztem, hogy nem lesz könnyű beilleszkednem, a lányok átlag tíz évvel voltak fiatalabbak nálam. Egy korábban nem tapasztalt problémával szembesültem: senki sem nyitott felém, és amikor próbáltam kicsit jobban megismerni a kollégáimat, csak egyszavas válaszokat kaptam.
Az egyik lány, akinek már csak pár hete volt a klinikán, lesajnálóan viselkedett, úgy beszélt velem, mintha értelmi fogyatékos lennék. Ez rémisztően hatott rám, úgy éreztem, mintha mostantól egy másik »fajhoz« tartoznék.
A betanulás harmadik napján sírva jöttem el. Már nyoma sem volt a kiválasztás utáni örömnek, hogy egy újabb életszakaszba léphetek, vagy hogy egy számomra teljesen ismeretlen területtel ismerkedhetek meg. Igyekeztem, mégis hatalmas bukásnak éltem meg. Másnap jött a telefonhívás, hogy mégsem én lennék a kiválasztott. Fellélegeztem, ez tényleg nem az én helyem volt. Utána nem sokkal találtam munkát egy olyan helyen, ahol befogadó és barátságos volt a közeg. Szépen lassan visszaépítettem a magabiztosságomat, és kitaláltam a 40+-os önmagam. Ma már máshol van a hangsúly, mint régen: jobban értékelem a baráti találkozókat, jobban megélem a gyerekeimmel töltött időt, és tudatosan kizárom a lelkileg kártékony dolgokat.”
