Hiába fűti a hatalmas szülői szeretet, a túlféltő nevelés káros, és a gyerek egész életét megnehezíti.
A túlóvó szülői magatartás rövid és hosszú távon is rengeteg nehézséget okoz a gyereknek, ami felnőtt életét is befolyásolhatja. Ez fakadhat mély szülői szeretetből, azonban a szülő saját szorongása akarva-akaratlanul is beleszivárog nevelési hozzáállásába, amit nehéz merő tudatosságból visszafogni, hiszen nagyon mélyen beépült a felnőtt érzelmi látképébe. Azonban mégis jobb féken tartani a túlzásba vitt aggódást, mivel a gyerek egész életében ennek káros következményeitől szenved, amelyet kínkeserves nehézséggel fog tudni csak legyőzni, mivel az egyik vagy mindkét elsődleges kötődésétől kapja egészen csecsemőkorától kezdve a túlóvó nevelés káros üzeneteit.
Miért túlóvó néhány szülő?
A nyugati társadalmak társadalmi változásai egyre inkább olyan szülőket termel ki, akik mindenáron el akarják kerülni, hogy gyerekeik kényelmetlenségeket szenvedjenek el Padraic Gibson klinikai pszichoterapeuta szerint. Hogy megóvják gyermekeiket a kényelmetlenségektől, gyakran beugranak helyettesítőnek azokba a helyzetekbe, amelyek potenciálisan stresszel vagy nehézséggel járhatnának gyermekeiknek, megoldva helyettük a problémáikat. Ez óhatatlanul is károsítja a gyerekek önismeretét és a képességeikbe vetett hitét, belső bizonytalanságot generálva saját magukkal kapcsolatban.
Cziglán Karolina pszichológus három különböző típusú túlféltő szülőről írt egy korábbi cikkünkben. A köztudatban élő túlféltő szülő konkrétan a széltől is óvja a gyermekét, alaposan felöltözteti, amikor kimennek a külvilágba, ahova amúgy nem gyakran merészkednek ki, mert az veszélyes. Veszélyes a mászóka, a hőmérséklet (túl hideg, túl meleg), és úgy alapvetően a legtöbb dolog. Hamar megtanítja gyermekének, mikor mit illik mondani, csinálni. A másik típus látszólag laza, ám gyermekének képtelen nemet mondani. Csupa kaland a gyerekkel töltött idő, mehetnek a kirándulások, mehet a kutyussal ismerkedés, szabad rohangálni. Azonban képtelen nemet mondani gyermekének, aki ezt kihasználva gyakran kizsarolja akaratának tárgyát, vágyát, és nem hallgat az észérvekre, amelyek a korlátozást érvényesítenék. Bár ez a két típus különbözőnek tűnik első ránézésre, mégis ugyanaz a probléma húzódik meg mögöttük: a szülők attól szeretnék megvédeni gyermekeiket, amivel ők sem tudtak megbirkózni gyerekként, vagy akár még felnőttként sem.
A harmadik típus azért válik túlóvóvá, mert fél az egyedül maradástól, tehát a gyerek leválásától. Tudat alatt úgy intézi a nevelést, hogy a gyerek ne legyen annyira önálló, talpraesett, és függjön tőle, de legalábbis minél később hagyja el. Nem örülne neki, ha gyermeke a társaság közepe lenne, ezért olyan üzeneteket közvetít felé, hogy a világ veszélyes, és csak a család meleg védőburka képes megadni számára a biztonságot, tehát a szeretetet is.
Azonban a túlféltett gyerekek már kisgyerekként is szorongósabbak, nehezebben barátkoznak, emiatt pedig a gyermekkori agresszió áldozati céltábláját festi a túlféltő szülő gyermeke hátára.
Mit érez a túlféltett gyerek?
A túlféltő szülők általában szeretetteli, kedves, meleg hangon beszélnek gyerekeikkel, interakcióik központjában a szeretet és a védelem állnak. Sokat beszélgetnek gyermekeikkel, és kapcsolatot teremtenek kettejük között, hogy megelőzzék az esetleges nehézségeket. Azonban ha a gyerek visszautasítja a felkínált védelmet, akkor emiatt bűntudatot és szégyenérzetet él meg.
A túlféltő szülő azzal az üzenettel traktálja a gyereket, hogy bármi lehet belőle, hiszen olyan nagyszerű, azonban nem hagyja gyermekének, hogy meg is élhesse a kompetenciáját, és igazoltnak láthassa a szülői állításokat, mivel a szülő minden nehéz dolgot megold helyette. Ezt ugyan szeretetből teszi a szülő, de azt az üzenetet közvetíti a gyereknek, hogy a gyerek nem elég jó, ehhez hasonló kettős értelemmel bír „segítsége”: „Azért teszem, mert szeretlek… valójában viszont azért lépek közbe, mert te magadtól képtelen lennél megoldani ezt a problémát, helyzetet.” Összezavaró, bizonytalan, kettős képe lesz a gyereknek a világról, amelyben a tetteinek nincsenek valódi következményei, mivel a szülő mindig ott van, hogy megoldja a problémáit, mindig közbeléphet (így a gyerek énhatárai is elmosódhatnak). Az önmagába és a világba vetett bizalma is csorbul.
A tudomány is azon az állásponton van, hogy a valódi önbizalom akkor alakulhat ki, ha valaki azt tapasztalhatja meg, hogy saját erőfeszítéseinek köszönhetően, erősségeire támaszkodva képes jó eredményeket elérni, és folyamatosan képes önállóan leküzdeni az eléje gördülő akadályokat. Ha meg tudja tapasztalni, hogy képes elboldogulni az életben, azt is képes lesz jól feldolgozni, ha hibázik és elbukik, hiszen ez csak egy kisebb zökkenő, amin úgyis túl fog jutni. Azonfelül, hogy nem oldunk meg mindent gyermekeink helyett, azzal is segíthetjük önbizalmuk kialakulását, ha folyamatdicséreteket adunk, tehát nem a személyét dicsérjük, hanem a befektetett energiát, kitartást és gondolkodásmódot.
