Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogyan reagálsz, ha megtudod, hogy valami rossz dolog történt a családban? Az egyik első dolgunk, hogy megpróbáljuk eltitkolni a gyerek elől – vagy jobb esetben azon gondolkodunk, hogyan tudnánk beszélni vele a korának megfelelően. Egyértelműen az utóbbi a jó megoldás.
Szülőként szeretnénk valamiféle tökéletes világot megteremteni a gyerekünknek. Amint megszületett, puha plédek, tompa fények és kedves játékok közé helyezzük. Óvjuk a zajtól, szmogtól, mindentől, amit károsnak érzünk. Aztán ahogy kinyílik számára a világ, a veszélyes tárgyaktól, szekrényektől féltjük, és nagyon erősen szűrjük, milyen emberek, tartalmak mehetnek a közelébe. Ez a normális szülői viselkedés. Ám néha túlzásokba esünk. A világban megjelenő minden rossztól szeretnénk megóvni, ami nyilvánvaló módon nem lehetséges. Időnként szülőként mi is idegesek, fáradtak, betegek vagyunk, ahogy mások is a környezetünkben. Akkor teszünk jót, ha megmutatjuk a kicsinek, hogy a helyzetek és érzelmek kezelhetők. Akár az is, hogy anya nagyon beteg.
Tracey Baptiste a harmincas éveiben jár, két gyerek anyukája, egészséges életet él, sportol, és még a családjában sem fordult elő rákos megbetegedés. Mégis, amikor a fia szoptatásakor eltömődött az egyik tejcsatornája és mammográfiát végeztek nála, kiderült, hogy mellrákja van. Az orvosok műtétet, kemo- és sugárterápiát javasoltak. Tracey szinte fel sem tudta fogni, mi történik vele. Döbbenten és zavartan próbált elevickélni új életében, és képtelen volt erről az egészről beszélni a gyerekeivel. Férjével olyan keveset meséltek nekik a rákról, amennyire keveset csak tudtak.
A műtét idejére a szülők elküldték a két gyereket a nagymamához Trinidadba. Másnap Tracey már a műtőasztalon feküdt, majd megkezdték a kemoterápiáját. Két hónap telt el, mire a gyerekek visszatértek a szüleikhez a „vakációról”. Addigra anyjuk külseje alaposan megváltozott: a szteroidoktól kikerekedett, haja kihullott, bőre elszürkült. Nem tudott játszani velük, nem ő olvasta többet az esti mesét, naphosszat az ágyban feküdt. Nem csoda, hogy hároméves kisfia egyik nap odabújt hozzá, és azt kérdezte tőle: anyu, meg fogsz halni? Ugyanezek a kérdések marcangolták hétéves nővérét is. Azt nagyon is jól látták, hogy anyjukkal valami nincs rendben, de mivel nem szóltak nekik egy szót sem a rákról és a kezelésekről, a legrosszabbra számítottak. Ez volt az a pont, amikor a szülők megértették, mekkorát hibáztak a hallgatásukkal. Így sem tudták megóvni a gyerekeiket attól a félelemtől, amit egy szülő elvesztésének esélye jelent, viszont jól összezavarták őket.
Gyerekek, anyu rákos
Végre leültek négyesben, és elmesélték a kicsiknek, min mennek éppen keresztül. A gyerekek első reakciója a düh volt: mérgesek voltak, amiért korábban nem szóltak nekik erről. Attól féltek, vajon a szüleik miben hazudtak nekik még? Végül megnyugodtak, de csak akkor, amikor minden részletet és kezelési lehetőséget megosztottak velük. Onnantól kezdve minden kezelésről, részletről tudomást szereztek. Végre egy csapatként ünnepelték meg Tracey utolsó kemoterápiás kezelését, együtt figyelték, ahogy visszanő a haja. Az anyuka pedig megkönnyebbült. A beszélgetés, amiről azt gondolta, annyira nehéz lesz, végül könnyűnek bizonyult. Könnyebb volt őszintének lenni, a segítségüket és a véleményüket kérni, mint titkolózni. Könnyebb volt olyan kapcsolatot ápolni, ahol mindannyian elmondhatták, amit szerettek volna: a jó dolgokat, a rossz dolgokat, a nevetségesnek tűnő dolgokat.
A gyerekek ma már 15 és 19 évesek. Tracey felépült a rákból. Az, hogy férjével végre nem titkolóztak a gyerekeik előtt, még erősebbé tette a családjukat. Miután szembenéztek a legnagyobb félelmükkel és beszélni tudtak róla, megtanulták, hogy bármit nyugodtan megoszthatnak egymással. Azóta is erős családként működnek, és nincs olyan téma, amiről ne lehetne otthon őszintén beszélgetni.
