Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A gyerekeink érzelmi nevelése, vagyis a belső érzetek felismerésének, megfogalmazásának, megélésének és társadalmilag elfogadható módú kifejezésének megtanítása alapvető szülői feladatunk. De nem mindegy, miként tesszük mindezt!
Ahogy napjainkban az érzelmi intelligencia jelentősége társadalmi szinten is felértékelődni látszik, a gyerekek érzelmi nevelésére is egyre nagyobb figyelem kezd fordulni a szülők és a pedagógusok részéről. Mára már világos, hogy az érzelmek felismerésének és elfogadásának képessége nélkülözhetetlen ahhoz, hogy viselkedésünket szabályozni tudjuk, illetve hogy megfelelőképpen tudjunk embertársainkhoz kapcsolódni. Az önértékelésünkön, a kapcsolatainkon és az életben való sikerességünkön is meglátszik, hányadán állunk az érzelmekkel.
Akik gyerekként nem kaptak kellő segítséget ennek a készségnek a fejlesztésében, felnőttként sok nehézséggel kénytelenek szembenézni. A gyerekeink érzelmi nevelése, vagyis a belső érzetek felismerésének, megfogalmazásának, megélésének és társadalmilag elfogadható módú kifejezésének megtanítása alapvető szülői feladatunk kell, hogy legyen. Csak az nem mindegy, miként tesszük! A példamutatásunkkal, a történések átbeszélésével, az érzelmi megnyilvánulások elfogadásával sokat segíthetünk, de minden, ami külső nyomással, erőszakkal társul, visszafelé sülhet el. Hogy ezeket a megközelítéseket mi magunk is felismerhessük, most bemutatjuk a 3 leggyakoribb hibát:
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
#1 Neki megengedem, magamnak nem!
A gyerekeinknek mindig egy fokkal könnyebb megengedni a negatív érzelmek megélését, mint saját magunknak. Szülőként természetes, hogy sziklaszilárdnak akarunk mutatkozni, hogy ők biztonságban érezzék magukat a környezetünkben. A gyerekeink előtt azonban az érzelmeink sosem maradnak titokban. Hihetetlen érzékenyek a rezgéseinkre, ezért csak a beismerést, illetve a valós értelmezést tagadhatjuk meg tőlük, amivel viszont össze is zavarjuk őket. Ha mi magunknak nem engedjük meg kifejezni, megélni a saját nehéz érzéseinket, a gyerekeink sem fogják könnyen megtenni ugyanezt, hiszen a viselkedésünkből többet tanulnak, mint a tanító szavainkból. A gyerekeink érzelmeinek elfogadása mellett mindig fontos, hogy önmagunkat is monitorozzuk, hogy észrevegyük, mi magunk miként élünk meg hasonló érzelmi löketeket. A nevelés sosem egyoldalú, a példánk nemcsak a javaslatainkon múlik, hanem (vagy főként) a megnyilvánulásainkon is.
#2 Kizökkentés és belekényszerítés
Amikor az érzelmek megéléséről beszélünk, sokszor kerül szóba a kizökkentés. Ennek oka, hogy a negatív érzelmekhez való általános hozzáállásunk leginkább a vigasztalás és a figyelemelterelés, vagyis az elme kizökkentésére tett próbálkozások, de ezek valójában gátolják a megélést, s így a megkönnyebbülést is. Felvilágosultabb szülőknél is előfordul, hogy kizökkentésnek hiszik, ami valójában nem az.
A gyerekek néha nem a sírást és a dühöngést vagy ezek verbalizálását választják az érzelmeik kifejezésére és megélésére, hanem inkább egy bizonyos játék- vagy művészeti tevékenységet, esetleg meseolvasást. Kívülről úgy tűnhet, mintha a saját figyelmüket próbálnák elterelni, valójában viszont csak egy testreszabott feldolgozási módot választanak. Ebben megakadályozni őket nem szabad, hiszen amint kényszerré és irányítottá válik az érzelmek megélése, elveszíti feszültségoldó erejét. Az érzelmek megélésére csak lehetőséget kell teremteni! A nyomásgyakorlás mit sem ér.
#3 Nyitott kérdések kisgyerekeknél
A legtöbb segítő szakember a nyitott kérdések híve: Mi történt? Ez téged hogyan érintett? Most mit érzel? Miért csináltad? Ezzel a megközelítéssel egyrészről elkerülhetők a rövid (igen, nem) válaszok, másrészt az, hogy bármilyen befolyással legyünk az érkező feleletre. Kommunikatív, kellő szókinccsel rendelkező gyerekeknél (óvodás-, kisiskoláskortól) ez is az ajánlott, azonban fiatalabbaknál nem feltétlenül hatékony. Kisgyermekkorban a gyerekek – tudás és tapasztalat híján – sokszor maguk sem tudják, mit élnek át és miért, így a mi nyitott kérdéseinkre sem tudnak választ adni. Ezért van szükség arra, hogy a kérdéseink számukra is kapaszkodót adjanak, és sugallják, hogy vannak sejtéseink: Úgy látom, feldühített, hogy nem lehet a tiéd, igaz? Szeretted volna, hogy anya még maradjon, ugye? Megijedtél valamitől? Nyűgös vagy, lehet, hogy csak a fáradtságtól? Ezek a kérdések az elfogadást tükrözik (ami már feszültségoldó), és segítenek közösen kideríteni az ok-okozati összefüggéseket, amelyekre a gyerek még talán nem képes egyedül. Ha viszont eltaláljuk, valószínűleg bólintani fog egy nagyot, és azonnal megkönnyebbül!
Az érzelmek megélésének támogatása fontos szerepet játszik az egészséges személyiségfejlődésben, azonban szülőként nem mindig egyszerű megtalálni a megfelelő hozzáállást. Különösen saját gyerekkori tapasztalatok hiányában bizony előfordul, hogy beleesünk valamelyik hibába. Akár újra meg újra. A cél azonban, hogy ezeket felismerjük! Tartsunk önvizsgálatot, monitorozzuk magunkat is, hogy mi is fejlődhessünk. Ennél jobb példát úgysem mutathatunk a gyerekeinknek!
