Az érvénytelenítés pszichológiai értelemben azt a jelenséget írja le, amikor egy ember érzelmeit vagy gondolatait visszautasítják, semmibe veszik, kigúnyolják, megítélik, vagy tagadják azok fontosságát. Ennek igénye már születésünktől kezdve megvan bennünk, csecsemőként nem verbális jelekkel fejezzük ki igényeinket és érzelmi reakcióinkat, ezeket pedig – jó esetben – az édesanyánk ráhangolódással, gondoskodással érvényesíti.
Az érvénytelenítéssel kapcsolatos kutatások eredményei azonban ijesztő képet festenek. Rathus és Miller kutatásai szerint azok, akik érzéseit gyakran érvénytelenítik, egy idő után bezárkóznak, nem osztják meg az érzelmeiket, elveszik a környezetükbe vetett bizalmat. Azok a tinédzserek, akik érzelmeit érvénytelenítik a szülei, nagyobb nehézséggel küzdenek majd az érzelmeik szabályozásában, nagyobb eséllyel fordul elő náluk önsértő magatartás vagy öngyilkosság.
A legtöbb szülő igyekszik mindent megtenni a gyerekéért, ennek ellenére mindannyian követünk el hibákat. Ezek többsége a tapasztalatainkból fakad, hajlamosak vagyunk ahhoz hasonlóan viselkedni a gyerekünkkel, mint ahogy azt a szüleink tették a mi gyerekkorunkban. De ha felismerjük, hogy mik azok az érvénytelenítő mondatok, amikkel ártunk, változtathatunk a berögzült mintán.
#1 Nem történt semmi, ami miatt így kellene érezned magad, és különben is, más sem érzi így magát
Ez egy klasszikus példája annak, amikor megpróbáljuk megmondani valakinek, hogy hogyan kellene éreznie magát. Tegyük fel magunknak a kérdést: van bármilyen univerzális szabály arra, hogy milyen helyzetben milyen érzelmek elfogadhatóak? Azzal, hogy indokként hozzuk fel, hogy senki sem érzi magát ehhez hasonlóan, tovább erősítjük a másikban az elszigeteltség és a megalázottság érzését.
#2 Nem ez történt
Szándékos vagy sem, de ez egy olyan manipuláció, aminek célja, hogy megkérdőjelezzük, hogy a másik miként emlékszik az eseményekre, hogyan élte meg azokat. Egy idő után a saját valóságában is kételkedni fog. Engedjük meg egymásnak, hogy mindenkinek meglegyen a maga igazsága és nézőpontja.
#3 Szerinted ez nekem hogy esik?
A párbeszéd során lesz ideje mindkét félnek, hogy beszéljen a saját érzéseiről, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy teret adjunk a másiknak is. Az ő érzései nem rólunk szólnak, éppen ezért felesleges a konfliktus megoldása helyett a probléma eszkalációjára törekedni.
#4 Túlérzékeny vagy
A másik személyiségével kapcsolatos megjegyzések a védekezés legkézenfekvőbb formája. Amikor kényelmetlenül érezzük magunkat, elfáradtunk, nem tudunk érdemben válaszolni, gyakran a másik kritizálásával próbáljuk magunkat nyertes helyzetbe állítani. Ennek hatására azonban nemhogy a probléma nem oldódik meg, de legközelebb a gyerek is kevésbé fog megnyílni, nem fog beszélni az érzéseiről, hiszen jogosan tart attól, hogy kritika fogja érni. A címkézés nem segít, sőt legtöbbször csak ront a kapcsolaton.
#5 Az élet nem igazságos
Az életről szóló általánosítások sokkal több kárt okoznak, mint amennyi hasznuk van. Egyrészt ahányan vagyunk, annyiféleképpen élünk meg bizonyos helyzeteket. Könnyen lehet, hogy ami szerintünk igazságtalan, az másnak nem okoz problémát – vagy fordítva. Másrészt pedig ezek a haszontalan és felesleges kijelentések azt az üzenetet közvetítik, hogy bármi is történik, azt csak megszokni tudjuk, változtatni rajta nem.
Egyetlen gyereknek sem lenne szabad abban a tudatban élnie, hogy az igazságtalanságot el kell fogadnunk.
#6 Miért nem vagy olyan, mint a testvéred?
A hasonlítgatás már önmagában is problémás, akkor is, ha önmagunkat mérjük másokhoz. Az a gyerek, aki ilyeneket hallva nő fel, úgy érezheti, hogy ő nem elég jó, vele valami nincs rendben, vagy rosszabb esetben ő egyszerűen nem normális.
#7 Ne sírj, nincs okod rá
Ez sokkal inkább szól rólunk, mint a gyerekről. A számunkra fontos emberek sírását látva kényelmetlenül, gyakran tehetetlennek érezzük magunkat. Pedig fontos lenne sírni hagyni a gyerekeket: kutatások bizonyítják, hogy a sírás javítja a hangulatot, tompítja a fájdalmat és segít az érzelmi egyensúly helyreállításában. Ilyenkor segíthetünk megfogalmazni az érzéseiket, megkérdezhetjük, hogy egyedül akarnak-e lenni vagy épp egy ölelésre van-e szükségük. A gyerekeknek is épp úgy joguk van kifejezni és megélni az érzelmeiket, mint nekünk, felnőtteknek.
